13. Friss Hús Budapest Nemzetközi Rövidfilmfesztivál II.

A Friss Hús szegedi vetítéssorozatát a magyar versenyprogram hetedik blokkjával folytattam. Ismét 5 kisfilmet néztem a Belvárosi Moziban, és bár az alapfelállás hasonlóan vegyes volt, de valahogy kompaktabbnak és összeszedettebbnek hatott. A felhozatalban találhatunk kamaradrámára hajazó randitörténetet, elgondolkodtató pszichológiai drámát, minimalista animációt, megismerhetjük egy fiatal DJ lelki világát, és láthatunk egy furcsa ismerkedést is a természetben.

Az egyes alkotások erősebb hatást gyakoroltak, mint az ötödik blokk rövidfilmjei, így kicsit mélyebb benyomást keltett bennem. Úgy éreztem a készítők ismét arra késztették a nézőket, hogy kilépjenek a komfortzónájukból, és nyitottan álljanak a különféle filmes formanyelvek és témák elé. Gyakran azon kaptam magam, hogy még tovább is nézném a szintén körülbelül 70 perces összeállítást.

Két felnőtt

Szántó Fanni Két felnőtt című rövidfilmje határozottan erős nyitánya volt a hetedik blokknak. A 23 perces, feszes kamaradráma egy félresikerült első randit mutat be, amely szó szerint beszorul a zárt térbe. A lány (Gellért Dorottya) egy kínosan alakuló ismerkedés közepette bezárkózik egy lepukkant vendéglátóhely vécéfülkéjébe, majd letörik a kilincs és a lány bent ragad. Ekkor jön képbe a fiú (Lengyel Benjámin), aki megpróbálja kiszabadítani. Az alaphelyzet akár egy szkeccsfilm karikatúrája is lehetne, de érzékenyen balanszíroz a komikum és a hiteles emberi pillanatok között. Az ismerkedés láthatatlan ajtón keresztül, vizuális kontaktus nélkül nemcsak ötletes, de meglepően működőképes is. A két karakter akadozva, de egyre nyíltabban kommunikál, miközben a fizikai és lelki távolság is lassan oldódni kezd.

Különösen szeretem azokat a filmeket, amelyek egyetlen helyszínen, kevés szereplővel képesek komplex érzelmi dinamikákat kibontani. A Két felnőtt is pontosan ebben erős. Gellért Dorottya zárkózottsága és Lengyel Benjámin kissé esetlen, mégis kitartó jelenléte jól kiegészítik egymást, és a kettőjük közti energia végig életszerű marad. A dialógusok feszesek és önironikusak, a Z generációs párkapcsolati bénázás kifigurázása pedig szellemes. A bezártság groteszk helyzete egyszerre vicces és abszurd, de sosem válik erőltetetté. A rövidfilm inkább finoman karikírozza a mai fiatalok bizonytalanságait, miközben meglepő módon mégis valamiféle reményteljes nyitással zárul.

Élő kövek

Ladányi Jancsó Jákob Élő kövek című, 20 perces rövidfilmje egy pszichológiai dráma, amely Natasa (Kizlinger Lilla) és terapeutája (Schilling Árpád) kapcsolatát bontja ki egy távoli rehabilitációs intézet fojtott közegében. A terápiás ülések során töredékes emlékképek és álomszerű asszociációk formájában kezd kirajzolódni Natasa belső világa. Mindez a folyamat egy lóval való kapcsolódáson keresztül új dimenziót nyer. Pszichológiai rétegzettsége figyelemre méltó, azonban a valóság és képzelet határának folyamatos elmosódása miatt nézőként időnként nehéz eligazodni a narratívában. Nem mindig világos, hogy mit látunk ténylegesen és mi zajlik csak a főszereplő fejében. Azonban ez nem gyengíti az alkotás erejét, inkább olyan szuggesztív belső utazásként működik, ahol az értelmezés nyitva marad.

Kizlinger Lilla már többször bizonyította tehetségét, és az Élő kövek esetében is emlékezetes az alakítása. Játékában egyszerre van jelen a sérülékenység és az óvatos bizalom. Schilling Árpád visszafogott, mégis karizmatikus jelenléte jó ellenpontot képez, dinamikájuk hiteles és feszültséggel teli. Számomra néhol nehezen volt követhető a film szerkezete, a jelentések néha túlságosan töredezettek, az elbeszélés álomszerűsége pedig elbizonytalanított. Ugyanakkor hangulatában és témaválasztásában erős. Különösen tetszett a lovasterápia metaforikus szerepeltetése, ahogyan az elfogadás, a bizalom és a testi jelenlét fogalmai finoman szövődnek össze. A befejezés viszont kicsit váratlan volt, nem feltétlen értettem a főszereplő motivációját.

Capriccio

Ulrich Gábor mindössze 5 perces Capriccio című rövidfilmje egy finoman megkomponált, minimalista zenés animáció, amelyben egy apró madár útját követhetjük végig egy meditatív repülés során. A fekete-fehér, akvarellszerű képi világ szinte lebeg, a Józsa Tamás által szerzett zongoradallam pedig szorosan együtt lélegzik az animációval. Bár a történet látszólag nem bonyolult, egy madár elindul A-ból B-be, így a film a mozgás és a zene kapcsolatán keresztül igyekszik rátapintani valami lényegire. A pillanatban rejlő szépségre és arra, hogyan válhat bármilyen hétköznapi élmény művészetté. A rövid játékidő és a cselekmény hiánya ellenére is érződik, hogy egy személyes és átgondolt alkotásról van szó, amely a hangulatával próbál hatni.

Az ilyen típusú, inkább impresszióként működő animációk kevésbé tudnak mély nyomot hagyni bennem. Különösen, ha komplexebb, karakter– vagy történetvezérelt filmek között szerepelnek. A Capriccio vizuális világa kétségkívül igényes és atmoszférikus, a vízfestékszerű textúrák érzékenyen rezonálnak a zenére, és valóban megteremtenek egy lírai közeget. Ugyanakkor nehezen kapcsolódom az olyan művekhez, amelyek nem kívánnak elmesélni semmit, inkább csak hangulatokat villantanak fel.

Arturia

Kőváry Dániel 24 percbe sűrít egy személyes hangvételű, lírai családi drámát, amely a gyász feldolgozásának egyedi formáját keresi egy alföldi tájban és az elektronikus zene lüktetésében. Az Arturia című rövidfilm főszereplője egy fiatal DJ (Babinchak Atanáz), aki az éjszakai zenélés közben egy titokzatos, fényből szőtt entitással találkozik. Ez az élmény vezeti el őt a nagymamájához (Molnár Erika) vidékre, ahol az apja halálával kapcsolatos eltemetett érzések kezdenek felszínre törni. A rendezőt személyes motiváció is vezette. Apja zenéhez való mély kötődése és a vele való nehéz kapcsolat inspirálta a történetet, amely a generációk közötti zenei örökségen keresztül keres kapcsolatot a múlt és jelen között. Az Arturia cím nemcsak egy ismert elektronikus zenei márkára utal, hanem arra a közös nyelvre is, amelyen az apa és a fiú megértik egymást.

Tetszett az ötlet, hogy a gyász történetét egy DJ karakteren keresztül, a zenén és egy mai szubkultúrán át meséli el a film. Ez egy ritkán látott perspektíva, ráadásul külön öröm volt, hogy a rendező egy alföldi helyszínt választott, ahol a fiú nagymamájához utazik. A táj természetes csendje erős kontrasztban áll az éjszakai zenei élet nyüzsgésével. Babinchak Atanáz és Molnár Erika játéka között érezhetően működik a kémia, a generációk közötti feszültség és a fokozatos közeledés finom és hiteles. Bár az alkotás szürreális elemei helyenként magyarázat nélküliek maradnak, összhatásában érzékeny, hangulatos és emlékezetes.

Barátságunkról ennyit mondhatok

Gál András Barátságunkról ennyit mondhatok című, mindössze 5 perces rövidfilmje egy végtelennek tűnő nyári délutánba zár két fiatalt, Atust (Laskai Csaba) és Pannát (Gálhidy Gizella). Az alkotás egy zöld mező nyugalmában játszódik, ahol a karakterek egy olyan időtlenségben léteznek, amelyből semmi sem mozdul előre. A dialógusok játékosak, helyenként ironikusak, miközben a lány csalogatóan közelíti meg a fiút, akinek szerelmi panaszai és bizonytalanságai egy humorba hajló, banális balesethez vezetnek. A stílus minimalista, természetes fényekkel és hosszú beállításokkal próbálja megfogni a hangulatot, miközben az abszurd humor és a testi esetlenség finoman aláaknázza a romantika lehetőségét.

Nem igazán volt világos, mi volt ennek a kisfilmnek a koncepciója. Úgy tűnt, mintha csupán egy hangulatot szeretett volna közvetíteni. A nyári semmittevés érzését, a mezőben fekvés végtelen idejét, miközben valami kamaszos ismerkedésfélét is próbált belecsempészni. Ez a kettősség azonban nem mindig állt össze. A banalitásba torkolló játék és az ebéddel történő baleset inkább tűnt kínosnak, mint szórakoztatónak. Nehezen volt értelmezhető, hogy a készítő mit is szeretett volna elmondani a barátságról vagy a szerelemről.

Összesen hét blokkot vetítettek le Szegeden, de úgy gondolom, hogy az általam megnézett ötödik és hetedik felvonás is egy komplex képet adott a fesztiválról. A hetedik blokk valamivel jobban rezonált velem, mint az ötödik, noha itt is változó volt az összkép. Akadtak egészen letisztult, érzelmileg pontos munkák, és olyanok is, amelyek inkább hangulatot festettek, mint történetet meséltek. A váltakozó formanyelvek és témák néhol elbizonytalanítottak, máshol viszont új szempontokat kínáltak. Ez a fajta műfaji sokszínűség a Friss Hús egyik legnagyobb erőssége.

Mátó Gábor