A Boszporusz hullámai között

Soha nem voltam különösebben oda a török kultúráért, de azért mindig volt bennem egy apró kíváncsiság iránta. Egy barátom már többször visszatért Isztambul pezsgéséhez, és minden alkalommal annyira lelkesen mesélt róla, hogy egy ideje már nekem is megmozgatta a fantáziámat. Idén novemberben végül nekem is szerencsém volt elindulni, miután kitaláltuk, hogy közösen teszünk egy rövid kiruccanást, és belevetjük magunkat a szultánok birodalmába.

Három éjszakát töltöttünk Isztambulban, ami egy körülbelül 15 milliós metropolisz esetében éppen csak néhány programra volt elég, miközben persze rendszeresen megálltunk enni. Isztambul ugyanis nemcsak néznivalót, hanem falnivalót is bőven kínál, és sokszor épp a kettő összeadódásából jött a legjobb élmény, mert egy jó kilátás mellé jó ízek dukálnak.

A szállás elfoglalása után nem sokat teketóriáztunk. Azonnal nekivágtunk a városnak, hogy végre lássuk, miért áradoznak sokan Isztambulról. A törökök viszont már az első utcában világossá tették, hogy ők bizony mindent el akarnak nekünk adni. Elég egyetlen másodpercre megtorpanni egy étterem előtt, és máris olyan lelkes műsor kezdődik, mintha Oscar-díjra pályáznának a "legjobb éttermi beszervező" kategóriában. A csillagot is lehazudják az égről, csak hogy náluk egyél, és közben mosolyognak.

Egy kis nézelődés után végül be is adtuk a derekunkat, és beültünk egy jónak tűnő étterembe. Részben azért, mert már elég későn érkeztünk, másrészt mert a gyomrunk diplomatikusan jelezte, hogy ideje megállapodni valahol. Én Adana kebabot rendeltem, ami Dél-Törökország ikonikus darált húsos fogása, erősebb fűszerezéssel és jellegzetesen grillen sütve. Az étel különlegessége, hogy egyszerre csípős, füstös és friss, mintha egyetlen nyárson próbálnák összefoglalni a török konyha lelkét.

A következő napokban aztán gyorsan rájöttünk, hogy a török éttermeknek van egy sajátos mániájuk. Akármit rendelsz, paradicsom biztosan jár mellé. Néha grillezve, néha frissen, néha félbevágva, mintha a helyi konyha alapszabálya az lenne, hogy paradicsom nélkül nincs élet. Én szeretem, úgyhogy nem tiltakoztam, de a harmadik napon már megmosolyogtam, amikor a sokadik alkalommal is odakerült. A másik állandó elemet pedig már megszoktam, mert szinte minden étkezés végén ajándékba kaptunk egy deci forró teát és mellé egy apró kocka baklavát, afféle gasztronómiai "köszönöm, hogy nálunk ettél" jelleggel.

Az első estét azonban nem zártuk le pusztán egy vacsorával. Betértünk egy török bárba is, ahol hamar összebarátkoztunk a helyi pultossal. Olyannyira, hogy egy idő után leült mellénk az asztalhoz, és már együtt ittuk a különböző italokat, mintha régóta ismertük volna egymást. A törökök tényleg elképesztően barátságosak, könnyen megnyílnak, de közben azért érdemes résen lenni, mert ugyanazzal a természetességgel képesek rádumálni bármire, mintha csak levegőt vennének. Szívélyességben verhetetlenek, üzletben pedig fáradhatatlanok.

A második napot már teljes erőbedobással kezdtük. Belevetettük magunkat Isztambul legsűrűbb történelmi rétegébe. A szállásunk a Sultanahmet negyedben volt, nagyjából egy perc sétára a legendás Kék mecsettől, így szó szerint a város egyik legszakrálisabb és turisztikailag legérdekesebb helyén laktunk. Sultanahmet különlegessége, hogy itt sűrűsödik össze mindaz, amit az ember Isztambul néven elképzel. Ikonikus épületek, bizánci kupolák, oszmán udvarok és egy olyan kulturális kavalkád, ahol minden utcasarkon pezseg az élet.

A közlekedés viszont külön fejezetet érdemelne, főleg a villamos. Állandóan zsúfolásig van, a nap 24 órájában. A helyiek rezzenéstelen arccal sodródnak a tömegben, mi pedig próbáltunk lélegezni. Ami viszont igazi különlegesség, hogy a komp is a tömegközlekedés része, így könnyedén át lehet nézni az ázsiai oldalra. A boszporuszi kompozásnak van egy saját ritmusa ahogy a sirályok kísérik a hajót, a város panorámája lassan változik, és közben tényleg olyan érzésed van, mintha két világ között ingáznál.

A második este befizettünk egy hajós vacsoraestre is, ami elsőre turistacsapdának tűnhet, de végül mégis hozta a maga varázsát. Különleges előételeket és főételeket tálaltak, bár bevallom, a legtöbbször fogalmam sem volt, hogy épp mit eszek. A műsor viszont felejthetetlen volt: folyamatosan táncosok és énekesek szórakoztatták a vendégeket, ráadásul mindez nagyjából 15 ezer forintért korlátlan étel-ital társaságában.

Bár a hajón felszolgált ételek nem igazán érték el az éttermek színvonalát, az élmény mégis különleges volt. Egyszerre ettünk, néztük a műsort és suhantunk végig a Boszporuszon a kivilágított hidak között. Nem mindennapi érzés vacsorázni úgy, hogy közben Európa és Ázsia között ring a hajó, a város fényei pedig olyanok, mintha lassan elsodródnának melletted. A show, a kilátás és a hangulat együtt olyan csomagot ad, amit a szárazföldön nem nagyon lehet reprodukálni, így egy ilyen estét érdemes beiktatni.

A harmadik nap végre kipróbáltuk a híres török kávét, ami sűrű, kicsit krémes és zaccos, de pont ettől különleges. Nem főzik, hanem forralják, így az egész ital olyan, mintha esszenciává sűrítené a város lassú, aromás lüktetését. Aztán elnéztünk egy bazárba, ahol tényleg mindent árultak: teát, szőnyeget, ékszereket, baklavát, ruhát, fűszert, és olyan dolgokat is, amikről még csak sejteni sem lehet, hogy micsoda. Itt tapasztaltuk meg legjobban a török kereskedők legendás rámenősségét, mert ha csak egy rövid időre is rápillantottunk egy árura, máris kezdetét vette az alkudozás.

Visszagondolva erre a néhány napra, Isztambul pont azt adta, amit reméltem. Egy teljesen másfajta világot, ahol minden sarkon új színeket, illatokat és ritmusokat kap az ember. Egyszer mindenképp megéri ellátogatni, mert olyan élményt ad, amit Európában sehol sem kapnánk meg. Ráadásul egy kis tervezéssel és beosztással pár napot igazán ki lehet húzni baráti áron. Persze a világ összes pénzét el lehetne költeni, de akárhogy is döntünk, úgy jövünk majd haza, hogy marad bennünk valami jóleső, egzotikus vibrálás.

Mátó Gábor