A magyar irodalom nem kampánytéma, hanem kitartás kérdése
Október 9-én a Svéd Akadémia irodalmi Nobel-díjjal jutalmazta Krasznahorkai Lászlót. Az indoklás szerint a díjat "lenyűgöző és víziószerű életművéért kapta, amely az apokaliptikus rémület közepette is megerősíti a művészet erejét". A döntés nemcsak Magyarországot emelte reflektorfénybe, hanem újra felvetette a kérdést, hogy hol tart jelenleg az itthoni kortárs irodalom. Az elismerés egyedi érdem vagy a hazai alkotóközösség jutalma?
Krasznahorkai kitüntetése egyszerre írói és kulturális esemény. A Sátántangó, Az ellenállás melankóliája vagy a Báró Wenckheim hazatér szerzője évtizedek óta a magyar próza egyik legkomplexebb alakja, akit gyakran nevezünk "hazánk leglassabb írójának" – nem pejoratív értelemben, hanem amiatt, mert minden mondata súlyt hordoz. Krasznahorkai regényeit olvasni számomra olyan, mintha beléptem volna egy lassan mozgó, sűrű ködbe, ahol minden mondat újabb réteget tár fel a valóságból. Néha elvesztem benne, máskor kaptam valami új információt, de mindig úgy éreztem, hogy amit olvasok, az túlmutat a leírtakon.
A Nobel-díj most végre globális rangra emelte azt a prózai világot, amit itthon sokszor csak szűk körök értékelnek igazán. Az utóbbi napokban a magyar könyvpiacon már érződik a hatás, hiszen a Magvető újranyomásban készül kiadni Krasznahorkai korábbi műveit. Ez jól mutatja, hogy a hazai regények továbbra is képesek megszólítani a művészetre fogékony olvasókat, ha stílusukban igényesek és a kor aktuális kérdéseit mesélik el.
A Nobel-hatás
Kertész Imre 2002-es Nobel-díja után is volt egy rövid időszak, amikor a magyar irodalom nemzetközi figyelmet kapott. Aztán a lendület fokozatosan elhalt, a kiadók visszatértek a biztos eladásokhoz, az olvasók pedig a könnyebben fogyasztható és populáris írásokhoz. Azonban jelenleg más a helyzet. A piac digitálisan nyitottabb, a fordítások gyorsabban elérhetők és a könyvek tömkelegéről is több információnk lett. Magam is tapasztalom – például korábbi egyetemi ismerőseimen –, hogy egyre több fiatal vállal tudatosan kísérletező, "nehezen eladható" szövegeket, mert látják, hogy a befektetett idő megtérülhet.
A svéd bizottság döntése illeszkedik abba a trendbe, amely az utóbbi években visszahozta Közép-Európát a világirodalom fókuszába. A lengyel Olga Tokarczuk vagy az osztrák Peter Handke nemzetközi kitüntetése is azt mutatja, hogy a térség művei újra fontosak – elég előbbi Nyughatatlanok című művére gondolni, amely az egyéni lelkiismeret határvonalait kutatja. A mi díjazottunk ehhez képest még radikálisabb. Például a Sátántangóban nem léteznek könnyű válaszok, nincs valódi katarzis, csak lassan hömpölygő mondatok és a civilizáció széthulló kontúrjai. Olyan tapasztalat ez, amelyet a kritikusok nagyra értékelnek, de ami a hétköznapi olvasó számára idegen vagy zavarba ejtő lehet.
Létezhet-e Krasznahorkai-hatás?
Október 9-e után gyorsan megjelentek a hivatalos reakciók, és a kormány szereplői – köztük Orbán Viktor – gratuláltak, a közösségi médiában pedig sokan politikai üzenetet is láttak az elismerésben. Krasznahorkai tudatosan kerüli a pártpolitikai kötődéseket, és az egyéni felelősség, a morális látásmód felől nézi a világot, ezen hozzáállás egyértelmű távolságtartást jelent a kormány által hangoztatott konzervatív ideológiától. Valójában az apolitikus, de nem értéksemleges magatartás lehet az, ami hiányzik a közéletből. Talán ezért is hatott ennyire erősen a Nobel-díj – mintha valaki újra kimondta volna, hogy kultúrát csinálni nem kampánykérdés, hanem látásmód és eltökéltség kérdése.
A következő években sok múlik azon, hogy mennyire tud a magyar irodalmi élet építeni az idei díjazás utórezgéseire és milyen események befolyásolják a hazai írókat, újságírókat és művészeket. Krasznahorkai kitüntetése a fiatal szerzőknek inspiráló lehet a tekintetben, hogy ne féljenek a lassú és mély szövegektől. Az olvasóknak pedig egy felhívás, hogy ne csak elismerjük a nagy alkotókat, hanem próbáljuk is megérteni őket. A friss jutalmazott mondatai gyakran végtelennek és komplexnek tűnnek, mint maga az emberi gondolkodás. Most mégis egyetlen, tiszta üzenetben sűrűsödnek össze, ami azt jelenti, hogy a magyar irodalom él és igény is van rá.
Szabó Máté