A mandalóri és Grogu – Kritika
Elnyújtott mellékküldetés
Hosszú évek után ismét Star Wars mozifilmet kaptunk, hiszen utoljára 2019-ben, a Skywalker kora bemutatásakor ülhettünk be egy messzi-messzi galaxis új nagyvásznas fejezetére. Azóta a franchise főként a streaming irányába mozdult el, egymást követték az élőszereplős és az animációs sorozatok, többnyire vegyes fogadtatással. Míg az Andor sokak szerint a Disney-korszak egyik legérettebb és legizgalmasabb produkciója lett, addig Az akolitus már jóval nagyobb csalódást okozott a rajongóknak. Közben ott volt a Star Wars: Kóbor alakulat is, amelynek jövője továbbra is bizonytalan. Éppen ezért sokan remélték, hogy A mandalóri és Grogu visszaad valamennyit abból a filmes érzésből, amit a Star Warstól várnánk.
A mandalóri mindig is egy könnyedebb, kalandozósabb hangvételű széria volt, amely sokszor inkább emlékeztetett egy videójátékra, mint egy klasszikus sorozatra. A főhősünk egyik bolygóról a másikra utazik, küldetéseket teljesít, közben pedig lassan bontakozik ki a karaktere és a másokkal való kapcsolata. Nekem az első két évad kifejezetten tetszett, mert jól egyensúlyozott a western-hangulat, a Star Wars életérzés és a könnyed akció között. Bár a második évadban sokak szerint már túlzásba vitték a fan servicet az ismert karakterek folyamatos felbukkanásával, mégis működött a nosztalgia. A harmadik évad viszont már jóval felemásabb lett, mintha a sorozat maga sem tudta volna pontosan, merre akar továbbhaladni.
A mandalóri és Grogu közvetlenül a harmadik évad eseményei után veszi fel a fonalat. Din Djarin (Pedro Pascal) és Grogu ezúttal az Új Köztársaság megbízásából indulnak küldetésre, hogy felkutassák a titokzatos Coin parancsnokot (Jonny Coyne), ám ehhez előbb Jabba örökösét, Rottát (Jeremy Allen White) kellene kiszabadítaniuk egy gladiátor arénából. A történet során Din Djarin kénytelen együttműködni Rottával – akit egyébként már láthattunk a 2008-as Star Wars: A klónok háborúja című animációs filmben gyerekként – miközben felbukkannak különféle bűnözők és szörnyek. A probléma csak az, hogy ez a sztori önmagában egy mozifilmhez kicsit kevés. Sokáig az sem volt egyértelmű, hogy készül-e negyedik évad a sorozathoz, és az alkotást nézve nehéz nem arra gondolni, hogy eredetileg valóban egy új szezon történetéből formálhatták át mozis projektté.
Hiába kapott nagyvásznas köntöst a produkció, valójában semmivel nem több, mint egy hosszabb epizód a sorozatból. A különbség leginkább a látványban és az akció mennyiségében érhető tetten. Több robbanás, nagyobb díszletek, hosszabb üldözések és monumentálisabb harcjelenetek kerültek az alkotásba. Dramaturgiai szempontból viszont ugyanazt a szerkezetet követi, mint a széria legtöbb része. Din Djarin elvállal egy feladatot, útközben újabb problémákba ütközik, majd kisebb kitérők után végül teljesíti a küldetést. Emiatt könnyen az lehet az ember érzése, hogy tényleg egy negyedik évadot nézünk, csak éppen moziban.
Persze aki szerette a sorozatot, az itt is pontosan ugyanazt a hangulatot fogja megkapni. Vannak aranyos Grogu-pillanatok, látványos akciójelenetek és az a fajta könnyed kalandfilmes atmoszféra, ami miatt A mandalóri működni tudott. Folyamatosan pörög, unatkozni igazából nem nagyon lehet rajta. Ugyanakkor maga a történet szinte egy helyben topog, és a cselekmény végére sem érezzük igazán, hogy bárhová is eljutottunk volna. Az egész inkább egy elnyújtott küldetésnek hat, amely kisebb-nagyobb kitérőkkel próbálja fenntartani a figyelmet.
Ami számomra mégis érdekessé tette a filmet, az a huttok világának részletesebb bemutatása. Már a klasszikus trilógiában is kifejezetten izgalmas figurának tartottam Jabbát, és most végre a Star Wars: A klónok háborúja című animációs sorozat után itt is jobban betekintést kapunk ebbe a bizarr és mocskos bűnözői kultúrába. Ezúttal nincs hiány a nyálkás, visszataszító, mégis furcsán karizmatikus huttokból, ami legalább valamiféle újdonságérzetet ad az egésznek. Rotta karaktere pedig meglepően jól működik, mert nem egyszerűen Jabba másolata akar lenni, hanem egy pozitívabb és szerethetőbb figurává válik.
A huttokhoz kapcsolódó világépítés kifejezetten erős. A Star Wars-univerzum mindig akkor működik igazán jól, amikor új társadalmi rétegeket mutat meg, és A mandalóri és Grogu legalább részben ezt teszi. Az arénajelenetek, a huttok közötti hatalmi viszonyok és a különféle galaktikus bűnszervezetek felbukkanása ad némi frissességet a produkciónak.
Nehéz igazán nagy dolgokat mondani erről az alkotásról, mert egy Star Wars mozifilmnek egyszerűen kevés. Hiába hangulatos, hiába pörgős, hiába működik továbbra is remekül Ludwig Göransson zenéje, önmagában ez nem elég ahhoz, hogy emlékezetessé váljon. Történetileg vártam volna valamilyen komolyabb fordulatot, érzelmi lezárást vagy legalább egy markánsabb iránykijelölést a franchise jövőjére nézve. Ehelyett kaptunk egy korrekt, szórakoztató, de meglehetősen biztonsági játékot játszó kalandfilmet.
A végére így leginkább az marad az emberben, hogy A mandalóri és Grogu tulajdonképpen egy drága és látványos mellékküldetés lett. Olyan, mint amikor egy videójátékban órákra letérünk a fő sztoriról, csak hogy aztán rájöjjünk arra, hogy igazából semmi lényeges nem történt. Egy estére kellemes szórakozás, főleg azoknak, akik szeretik Din Djarin és Grogu párosát, de filmes mércével nézve nehéz igazán jelentősnek nevezni. Talán a Disney is érzi majd, hogy a Star Warsnak hosszú távon nemcsak nosztalgiára és cuki Grogu-reakciókra van szüksége, hanem arra is, hogy a következő évek filmjei végre merjenek egy kicsit nagyobbat kockáztatni.
Mátó Gábor