Ábris és az azúrkék patkány – Kritika
Kék csoda a kertben
A szürke városi közegből kitörni egy színes természetközeli helyre mindig csodálatos élmény. Ahol a virágok harsány színei vagy a csillagos égbolt alatt eltöltött éjszaka olyan, mintha valaki kinyitná a világot egy addig zárt szobából. Vészits Andrea Ábris és az azúrkék patkány regényének hőse, Ábris is efféle átlépésen megy keresztül. A szegedi városi lét után kerül át nagyszülei elburjánzott kertjébe, ahol növények, állatok és emberi kapcsolatok sokszínűsége egyszerre jelent kihívást és felszabadulást. A kötet címadó alakja, Azúr pedig nem pusztán különös kisállatként van jelen, hanem a változás beindítójaként is. Rávezeti a főszereplőt arra az útra, amely a magányból a barátság, a félelemből a bátorság, a családi törésekből pedig az újrakapcsolódás lehetősége felé vezet.
A történet kiindulópontja szinte filmszerű. Egy röpke kitérő apja munkahelyén elegendő ahhoz, hogy Ábris találkozzon a laborból megszökött kék patkánnyal. A fiú szőrallergiája ellenére a megmentés mellett dönt, amivel lavinát indít el. Nemcsak az állatot kell rejtegetnie a szűkös szegedi otthonukban, hanem saját döntése következményeivel is szembesülnie kell. Amikor végül a rég nem látott nagyszülők budapesti házába vezet az útja, nemcsak Azúr talál otthonra a sok kutya, macska és más állat között, hanem a kisfiú világa is kinyílik. Biciklizni tanul, új barátokat szerez, megtapasztalja a természet közelségének örömét. Mindeközben lassan körvonalazódik a kérdés, hogy vajon képes lehet-e a gyereksors átalakítani a felnőttek közötti, régóta feszülő családi konfliktust?
A könyv súlya nem pusztán a kalandokban, hanem annak rétegeiben rejlik. Vészits Andrea író, forgatókönyvíró, dramaturg, akinek családi örökségében a magyar irodalom különleges helyet foglal el, hiszen Móra Ferenc dédunokája. Munkáiban rendszerint az emberi kapcsolatok, a humor és a mindennapi drámák találkoznak. Az Ábris és az azúrkék patkány ennek a szemléletnek az ifjúsági regényben megtestesülő példája. Érzékeny, ugyanakkor szórakoztató, egyszerre beszél a kiskamasz lét szorongásairól és örömeiről, a családi sebekről és a gyógyulás lehetőségeiről.
A regény tehát egyszerre ígér könnyed kalandot és mélyebb tartalmat. Az induló helyzet – egy kék patkány felbukkanása egy szegedi mosdóban – elsőre akár meseszerű bohóságnak is tűnhet, ám gyorsan kiderül, hogy Vészits Andrea története jóval több ennél. A különös kisállat mintha felnagyítaná a gyereklét törékenységét, mert az allergia, a családi feszültségek és a magány mind olyan akadályok, amelyek túlmutatnak egy hétköznapi kalandon. A kert, a színek és a természetbe való belépés pedig nem csupán díszlet, hanem metafora. Ábris útja a belső világ kitágulásáról, a kapcsolódások lehetőségéről szól. Éppen ezért az Ábris és az azúrkék patkány nemcsak egy szórakoztató ifjúsági regény, hanem valósághű tükör is, amelyben gyerek és felnőtt olvasó egyaránt felismerhet valamit saját félelmeiből és vágyott szabadságából.
A mű központi üzenete, hogy érdemes kilépni a megszokottból. Legyen szó egy új élményről, egy ismeretlen állatról vagy akár a családi múlt terheinek újragondolásáról. A fiú története arra tanít, hogy a nyitottság és a kíváncsiság mindig többet ad, mint az elszigetelődés. A nagyszülőknél töltött idő, az állatokkal való találkozás és a természet közelsége mind-mind azt példázzák, hogy a kapcsolódás – legyen az emberi vagy állati – képes oldani a félelmeket és a kirekesztettség érzését. A regény így nemcsak kalandként olvasható, hanem olyan útmutatásként is, amely bátorítja a gyerekeket, hogy merjenek próbálkozni, hibázni, és újra meg újra nyitni mások felé.
A nyelvezet gördülékeny, könnyen olvasható, a kötet mindössze 160 oldal. Külön érdekessége a két nézőpont. Ábris világát valóban egy 9 éves gyerek szemével látjuk, ami segíthet a fiatal olvasóknak azonosulni, a felnőtteknek pedig nosztalgiát ébreszthet saját gyerekkorukról. Azúr, a patkány szemszöge ritkábban jelenik meg, ám annál szórakoztatóbb. Nála a meseszerű hangoltság mellett a humor is megjelenik. Különösen emlékezetes, ahogy Ábrist Leandernek nevezi, a fiú kipirosodott arca miatt. A könyvben mindössze 5 illusztráció található, a hangsúly inkább a szöveg befogadásán és a saját képzelet mozgósításán van. A 9–12 éves korosztály számára kifejezetten működhet. Elég könnyed ahhoz, hogy magával ragadja őket, ugyanakkor komoly témákat is felvet, amelyek segíthetnek feldolgozni a már említett témaköröket.
A regény bizonyos vonásaiban emlékeztethet a klasszikus magyar gyerekirodalom műveire, például Fekete István állattörténeteire vagy Lázár Ervin meséire. Ezekben is megjelenik az ember és állat közti különös kapcsolat, amely egyszerre tanít és szórakoztat. Ugyanakkor míg Fekete István inkább a természethez való kötődést, Lázár Ervin pedig a mesei varázslatot állította középpontba. Vészits Andrea esetében a hangsúly a gyermeki tapasztalat és az új dolgokra való nyitottság feldolgozásán van. A humor és a könnyed nyelvezet miatt kevésbé súlyos, mint a klasszikusok, mégis hordoz tanulságot, ami segítheti az olvasót az eligazodásban.
A legjobban működő elem egyértelműen a karakterek világa. Ábris és Azúr kettőse mellett a nagyszülők, Duci és Böbe lopják be magukat leginkább az olvasó szívébe. Duci kedvessége és türelme, valamint Böbe folytonos fotózási vágya és sajátos idegeskedése rendkívül szórakoztatóvá teszi a történetet. Böbe, a nagypapa neve elsőre megtévesztő lehet, de ez csak tovább erősíti a mese játékosságát. Mindkét figura olyan hangulatot áraszt, mintha az olvasó a saját nagyszüleivel töltene időt. A fiú szülei inkább mellékszereplők, de a könyv elején és végén megvillanó jeleneteikből így is kirajzolódik egy szeretetteljes, bár kissé túlféltő családi háttér.
Ugyanakkor vannak a regényben olyan részek, amelyek kevésbé működnek meggyőzően. Ilyen például Ábris hirtelen döntése a sztori elején. A mindig túlvigyázott, allergiás kisfiú egyik napról a másikra elhatározza, hogy a nagyszüleihez utazik, akikkel évekig nem találkozott. Bár irodalmi szempontból érthető a fordulat, kissé meseszerűnek hat, hogy minden, amit Ábris kigondol, azonnal és gond nélkül meg is valósul. Ez a gyermeki vágyak teljesülését idézi, ami ugyan illik a mesék világához, de a realisztikus ábrázolásra vágyók számára kissé életidegennek tűnhet.
A befejezés szintén hagy némi hiányérzetet maga után. A cselekmény hosszasan építi a várakozást egy közös ebéd köré, ahol a nagyszülők és a szülők újra leülhettek volna egy asztalhoz, jelezve a régi konfliktusok feloldását. Ábris és Azúr kis mentőakciója is ebbe az irányba mutat, így az olvasó joggal számíthat egy érzelmileg erősebb lezárásra. Ehelyett a történet hirtelen véget ér, a szülők csupán rövid látogatást tesznek, és a kibékülés nem történik meg látványosan. Bár a könyv így is kerek, mégis úgy érezhetjük, hogy a felvezetés ígérete nem teljesült teljes mértékben, és a finálé lehetett volna kidolgozottabb.
Az Ábris és az azúrkék patkány jelentősége abban rejlik, hogy képes kiragadni a gyerekeket a mindennapok négy fala közül, és felébreszteni bennük a kíváncsiságot a természet iránt. A mű finoman, humorral és empátiával mutatja meg, mennyi felfedeznivaló rejlik a kertben, a madarakban, a virágokban és az állatokban. A kisfiú útja arra ösztönözhet, hogy merjünk kilépni a megszokottból, kipróbálni új dolgokat és nyitni az új barátságokra. A történetben a játékos kalandok és a valós élethelyzetek összefonódása olyan élményt nyújt, amely egyszerre szórakoztat és gondolkodásra késztet, így erősítheti a fiatal olvasók önbizalmát és kreativitását.
A regény lezárásaként pedig ott van a finom, játékos poén, hogy Azúr, a kék patkány, aki halálraítéltként indult a városi laborból, végül a kertben fedezi fel igazi otthonát. A patkány nemcsak a gyerekek képzeletét mozdítja meg, hanem az élővilág szeretetét is felébreszti. Talán nem véletlen, hogy Ábris és a kék kisállat együtt fedezik fel a csillagos ég alatti világot. Egyetlen történetben így egyszerre találkozik a humor, a kaland és a természet szeretete, és ha a fiatal olvasó kicsit közelebb mer menni a kerthez, talán ő is megtalálja a saját azúrkék patkányát.
Mátó Gábor