Álom alá temetve

A faluban nem beszéltek róla. Mindenki tudta, hogy álmodták. Ugyanazt, egyszerre.

Először Ilonka néni említette szombat kora délelőtt a kisbolt előtt, hogy az a takarmánybolt mostanában máshogy néz ki. Nem értette senki. Amikor már Béla bácsi is bólintott, és odavetette, hogy: "én is éreztem", valami megmozdult a levegőben. Azt pusmogták róla, hogy őrmesterként megjárta az orosz frontot ahol hadifogságba került a II. világháború vége felé, csak aztán hazaengedték, mert semmire sem tudták befogni. A rossz nyelvek szerint annyira lefogyott, hogy mikor hazatért a fogságból, a felesége és a tizenhárom éves lánya fináncnak hitte, és majdnem agyonütötték egy baltával, miközben feketén vágták a disznót.

Az 1990-es évek végén Béla bácsi már bottal is nehezen tudott menni, a tolószéket a gyengeség jelének tartotta, nem akarta, hogy abban lássák. Fiatalkorában derékül nézett ki, mindig volt benne valami megmagyarázhatatlan, ami vonzotta a nőket. Nagy kujon hírében állt, és állandóan azt mondogatta, hogy sok "lyánnyal" volt dolga, mert mindig küzdeniük kellett érte. Sokszor úgy beszélt, mint egy erdélyi lakos, miközben semmi köze sem volt Erdélyhez.

A következő nap reggelén Dóra, a tanítónő lánya, zokogásban tört ki, ahogy a játszóteret megpillantotta.

Ott voltak. Mind ott voltak – motyogta magában. Nem ejtette ki a neveket, hogy kik, de sejtette. Az álom mindig ugyanott, a régi magtár mögötti fásban kezdődött. Egy gyerekhang nevetett, fájdalmasan és élesen. Aztán jött a megrendülés, majd a kollektív amnézia. A föld megremegett, és mindenki tudta, hogy valakit elástak. Habár senki sem látta, hogy kit.

Markóczyné, a nyugalmazott háziorvos felesége igazi díva volt, mindenki azt pusmogta róla, hogy van egy kivagyisága. Hatvanéves korában megszavazták polgármesternek a nyugdíjasok, meg hát ellenfele sem akadt ebben a százötven fős zsákfaluban. Jelenleg ő próbált rendet tenni, összehívva egy kisgyűlést a bolt előtt. Azzal nyugtatott mindenkit, hogy nincs itt semmi különös, vírus okozhatja a képzelgéseket, vagy az idetelepülő nagyvállalat engedhetett ki egy ismeretlen gázt a mezőgazdasági tárolóból.

A közért előtti tanácskozás után a haláltól és az eltűnéstől való félelem lassan átszivárgott mindenbe és mindenkibe. A kenyérhéj szárazabbá vált, a kutyák nem ugattak, csak csendben napoztak a teraszon. Egy idő után már a madarak sem repültek át a település felett. Egyik reggel ott álltak az emberek a városháza előtt, némán, és arra a földútra néztek, ami a régi magtárhoz vezet. Rögtön ezután a polgármester asszony újabb tanácskozást hívott össze, ezúttal már a saját házukban. Egész életében éles nyelvű hölgy volt, kiadta magából az érzéseit. Elhatározta, hogy elásatja a látomást. A plébános öt misét is megtartott egy hét alatt. Közben a boltban akciókat hirdettek, a könyvtár pedig új nyitvatartást kapott. Azonban az emberek még mindig ugyanazt álmodták, hogy ott állnak a csűr mögött, a fásban, és egy hang azt kérdezi tőlük:

– Miért én?

Senki sem válaszolt. Semmire sem emlékeztek, de sejtették, hogy mi történt. Pár nappal később az óvoda udvarán ásni kezdtek a gyerekek. Azt mondták, hogy kincset keresnek. Ilona, az óvónő nem értette, hogy honnan jött az ötlet, de úgy volt vele, hogy még lurkók, szóval egyszerűen ilyen a fantáziájuk. Felrémlett benne, hogy kiskorában Dóri is mindig kincset keresett. Mikor már kamaszodott, biciklivel mindig kijárkált a pusztulóban lévő magtárhoz, amit csak pár évre rá újítottak fel.

Anyja szerint ekkor lehetett neki az első szerelme is. Habár a leánya titkolózott előtte, hamar rájött, hogy valami kis duhaj lehet, aki ismerkedik vele. Azonban mindig is szeretett fiatalokkal foglalkozni, úgyhogy úgy gondolta, hogy alakulnak maguktól a dolgok. Persze azért elvégezte saját kutatásait, és arra gyanakodott, hogy a csemetéje a helyi alkoholista karosszérialakatos fiával találkozgat. Dóra azon a nyáron sokat volt egyedül, mivel szülei dolgoztak, két nagyapja már nem élt, anyai nagymamája pedig súlyos beteg lett, így adta magát, hogy összejárjon egy fiúval. Dr. Markóczy Mihály kiskertje pedig mindig útba esett nekik a magtár felé menet. A lány viszont egy idő után megunta az ismerkedést, és abbahagyta a látogatásokat. Habár a kölyökkori pajtása néhányszor kibiciklizett a tárolóhoz, plátói szerelme soha többé nem jelent meg. Pár hét után pedig a fiú sem ment már arra.

Két nappal később az egyik gyerek előszedett egy rozsdás vasdarabot az óvoda udvarán, és az orra alatt dünnyögte, hogy:

– Ez az övé volt…

A két óvónő elsápadt. Nem kérdezték, hogy kié, de sejtették.

Régen történt egy eset, de nem létezett róla semmilyen bejegyzés, sem a tanácsházán, sem a könyvtár régi folyóirataiban. A Dórával való kérészéletű kapcsolatát követő esztendő júniusában a falusi karosszérialakatos fia eltűnt biciklizés közben. Az ügyet soha nem oldották meg. A települést körülölelő földút porában még napok múlva is látszott a keréknyom, aztán a szél és az eső lassan elmosta. Az apja lecsúszott alakként élt, képtelen volt felfogni a történteket. A hatóságok a helyi orvos és a közjegyző tanácsára arra gyanakodtak, hogy a gyerek elszökött vagy baleset érte. A kiskamasz azóta sem került elő, és a községben idővel feledésbe merült az eset. Különös egybeesés, hogy a történtek estéjén valaki egy kerékpárral keresztülment Dr. Markóczy Mihály kiskertjén, a tettes azonban nem lett meg. Ráadásul épp ebben az időben örökölte apjától a lugast, egy nyaralót, egy Wartburg 353-ast és egy tekintélyes készpénzösszeget is. Azonban a hivatása és a felfelé ívelő karrierje mellett képtelen volt időt szorítani a kertjére. Úgyhogy a hétvégi házat rendszeresen kiadta fiataloknak, a Wartburgot a csinos felesége hajtotta, a mezőgazdasági telket pedig odaadták potom pénzért Béla bácsinak, aki egész életében földművelésből élt.

A rossz nyelvek szerint az extravagáns megjelenésű Markóczyné gyakran időzött a kiskertben, míg a férje hol a községben, hol pedig Budapesten dolgozott. A nyugalmazott őrmester elmondása szerint a nő segített neki bizonyos munkákban, ugyanis értett a növényekhez. A helyiek persze ezt nehezen tudták komolyan venni, de valahogy abban sem hittek, hogy ő meg a helyi orvos felesége szerelmi kapcsolatban vannak. Senki sem tudta, hogy pontosan mi történhetett közöttük, de érezték a falusiak, hogy valamiféle negatív erő veszi őket körbe.

Jelenleg 1990 decemberének elején már tél járja be a települést, a talaj megfagyott, a csűr felé vezető földút januárban járhatatlan. Béla bácsi mindegyre rosszabbul van. Markóczyné mostanság már nem jár vasárnaponta templomba, csak ódon ruhakölteményeiben páváskodik a férje mellett. Csendben, urához bújva hallgat. Úszik a képzeletében. Gondolataiban avarral és lombokkal takarja be magát, miközben azt suttogja férjének: "Szeress, mint kisded az anyját".

Hajnalban, mikor felkel a nap, az emberek megállnak egy pillanatra, mielőtt kilépnek az ajtón. Mintha hallanák a hangot, a reggeli hűvösön át:

– Emlékszel?

Ők bólintanak, hangtalanul. Nem tudják, mire. Csak sejtik.

Szabó Máté