Bugonia – Kritika
Idegen emberrablás
A Bugonia négy Oscar-jelöléssel ismét reflektorfénybe állította Yorgos Lanthimost, akit az átlagnézőnek kicsit nehéz befogadnia. A görög rendező filmjei gyakran kegyetlenek, abszurdak és szándékosan elidegenítőek, de a Szegény párák esetében például nálam tökéletesen működött ez a különös világ. A Bugonia ehhez képest valamivel földhözragadtabb, és talán könnyebben emészthető alkotás. Épp ezért nem elképzelhetetlen, hogy ezúttal szélesebb közönség is kapcsolódni tud hozzá, nem úgy, mint a rendező korábbi munkássághoz.
A történet szerint Michelle Fuller (Emma Stone), az Auxolith nevű gyógyszeripari óriásvállalat vezérigazgatója emberrablás áldozata lesz, amikor Teddy Gatz (Jesse Plemons) és autista unokatestvére, Don (Aidan Delbis) elrabolja őt. Teddy anyja, Sandy Gatz (Alicia Silverstone) korábban részt vett egy Auxolith-féle klinikai kísérletben, amelynek következtében kómába esett, és Teddy meggyőződésévé válik, hogy Michelle valójában földönkívüli. Meglátása szerint a nő az Androméda elnevezésű fajhoz tartozik, akik szerinte felelősek többek között a méhek pusztulásáért, a közösségek széthullásáért és az emberiség érzelmi eltompulásáért. A két srác Michelle-t a pincéjükben tartja fogva, leborotválják a haját, bekenik valami krémmel a testét, hogy megakadályozzák az idegen jeladást, és négy napot adnak neki arra, hogy tárgyalást szervezzen az Andromédák császárával egy közelgő holdfogyatkozás előtt.
Az alapötlet elsőre érdekesnek tűnik, és hamar felkeltette a figyelmemet. Lanthimos ezúttal egy összeesküvés-thriller és egy szatíra határán egyensúlyoz, miközben folyamatosan kérdésessé teszi, hogy kinek a valóságát kellene komolyan venni. Michelle hideg karaktere miatt kezdetben nehéz együttérezni vele, Emma Stone viszont jól hozza ezt az érzelmileg kiüresedett figurát. Minden mozdulata azt sugallja, hogy az idegenség vádja nem is annyira elrugaszkodott.
Ugyanakkor Teddy sem egyszerűen egy őrült emberrabló. Egyértelműen pszichotikus állapotban van, de Lanthimos és Jesse Plemons nem engedik, hogy puszta karikatúraként kezeljük. Michelle gyorsan felismeri, hogy a férfi manipulálható, de közben folyamatosan ott lebeg a kérdés, hogy meddig mehet el Teddy, és mi történik, ha elszabadul a pokol? A film ügyesen tartja fenn ezt az erkölcsi bizonytalanságot, miközben azt is feszegeti, vajon egy erkölcsileg romlott oligarcha valóban kevésbé érdemel-e empátiát mint az, aki makulátlan.
A színészi játék a Bugonia egyik legerősebb eleme. Emma Stone ismét lenyűgöző, és ha nem is olyan látványos átváltozással, mint a Szegény párák esetében, de finomabb eszközökkel ugyanúgy uralja a vásznat. Michelle Fuller figurája egyszerre taszító és hipnotikus, Stone pedig kiválóan játszik rá arra, mennyire könnyű összekeverni az érzelmi sivárságot az idegenséggel. Nem meglepő, hogy ismét komoly Oscar-esélyesként indul.
A Jesse Plemons által játszott karakter ezzel szemben meglepően esendő. A hátterében felvillanó traumák – a kizsigerelő munka, a családi tragédiák, a kormányzati hatalommal szembeni tehetetlenség – érthetővé teszik, hogyan válhat valaki fogékonnyá az összeesküvés-elméletekre. Teddy méhész hobbiján keresztül a film beemeli a címadó bugonia fogalmát is, azt az ókori hiedelmet, miszerint a méhek egy döglött állat testéből születnek újjá. Lanthimos ezt a metaforát sötét iróniával fordítja ki, mert a bomlás valóban új életet szül, csak épp nem olyat, amiben örömünket lelnénk.
Mindezek ellenére a Bugonia korántsem hibátlan film. A narratíva több ponton is túlságosan elnéző a logikai következetlenségekkel szemben, különösen azzal kapcsolatban, hogy Teddy és Don miként kerülheti el ilyen sokáig a lebukást. Persze nem realista alkotásról van szó, de bizonyos pontokon így is kizökkentő. A befejezés ráadásul meglehetősen kiszámítható, és pontosan azt a fordulatot hozza, amire már számítani lehet.
Helyenként még így is egy kifejezetten szórakoztató filmet kapunk, amely egyszerre kritizálja a hatalmat, az összeesküvés-elméleteket és az emberi felelősség elhárítását. Nem Lanthimos legélesebb kése, de még így is elég mély sebeket ejt, miközben néha maga is megvágja magát. Ha másra nem, arra mindenképp jó lehet, hogy a megtekintése után megvitassuk, hogy vajon tényleg idegenek pusztítják-e a világot vagy mi magunk tesszük ezt sokkal lelkesebben.
Mátó Gábor