Csak egy szokványos éjszaka

Hangos kopogások zaja töri meg a Thököly utca csendjét. A ritmikusan váltakozó hanghatások sorozata szabálytalan zihálással keveredik az éjszaka nyugalmában. A sötétségbe kaméleonként olvad bele egy lopakodó asszony, akár egy kém, miközben a fekete ballonkabátja alja lelóg a betonjárdára, végigsöpörve az utca porát. Natália asszony mindig is adott a megjelenésére, éppen ezért viseli magán nehezen a fekete förmedvényt, ami szinte behatol a bőre alá, és lassan elkezdi belülről rohasztani a húsát. Minden vágya, hogy végre hazaérjen, és ledobja magáról, ami azonban nem tud beteljesülni egyik pillanatról a másikra. A nő a Thököly utca 99. alatt álló kúria tulajdonosa, és ahogy hirtelen félrefordítja a fejét, konstatálja is, hogy ő még csak a 21-es számot hagyta el pár másodperccel korábban. Gyorsít a tempón. Fekete magassarkúja még mindig ritmusszerűen kopog a betonon, de már nagyobb amplitúdóban, ami a kertesházakban békésen nyugvó kutyákat is felveri. Az első vakkantás Natália számára egy szívinfarktussal vetekszik.

– Az anyádat! – riad meg a nő egy rottweiler morajára, miközben villámgyors mozdulattal a szívéhez kap.

A kutya sűrű nyálat lövell ki a szájából, azt az érzetet keltve, mintha veszett lenne. Tűéles fogsorával ráharap a drótkerítésre, amit próbál kitépni, közben pedig vicsorog. A nő farkasszemet néz vele, mire pár másodperccel később a vadállat kiakasztja fogait a drótok közül, és lassan meghátrál. Natália tovább ballag, egészen addig tartva az állattal a szemkontaktust, amíg a szomszéd ház vaskos betonfala el nem tünteti a látóteréből.

A történtek szinte új életet leheltek Natáliába. Érzi, hogy erei kitágulnak és megtelnek melegséggel, amely a teste összes porcikáját feltölti energiával, hatására pedig már a fakó, marcona kabát sem zavarja különösképpen. Lassan, de biztosan végül hazaérkezik. A monumentális épületet egy óriási vaskapun keresztül lehet megközelíteni. A kapun egy fekete koponya domborműve pöffeszkedik, ami abból fakad, hogy a család már akkor is ünnepelte a Halloweent, amikor még úgy hívták az ország első emberét, hogy Kádár János.

A nő egy piros foltos, fehér zsebkendőt húz elő a kabátja zsebéből, amiből kicsomagol egy rozsdás kulcsot. Egy határozott mozdulattal belenyomja a zárba, majd fülsüketítő nyikorgás közepette elfordítja, ami akkorát kattan, hogy a hang gond nélkül összetéveszthető egy pisztoly kibiztosításával. Az asszony megtámasztja kezeit a kapun, majd teljes erejét bevetve tolni kezdi. Mire sikerül sarkig kinyitnia, az ereje ismét megcsappan. Lassan ballag be a kertbe, ami úgy fest, mintha az Olümposz egy darabkája hullott volna le a Földre Natália kertjeként. Még a koromsötét ellenére is szemkápráztató a látvány. Kis halastó, aminek felszínén kacsák úsznak, mintázott cserjék és illatos fenyők, amik egyikén éppen egy harkály kopácsol. Natália lassan felvonszolja magát a hosszú lépcsősoron, ami a kúria bejáratához vezet. Az óriási épület egy hatalmas krémesre emlékeztet. Sárga falak és barna tető fehér szegéllyel. Már épp lenyomná a kilincset, amikor elé repül a harkály. Natália nem habozik sokáig, elég csak rápillantania a madárra, hogy az rögtön elrepüljön hátramenetben.

Kinyílik az ajtó, sokkal légiesebben, mint ahogy a makacs kapu tette. Nem volt bezárva. Natália unokája, Hermina nem szereti, ha bezárják a házba. A tizenhat éves lány a szülei halála óta él a nagyanyjával. Gyerekkorában csodálta őt a különcsége miatt, de ahogy idősebb lett, úgy vált számára egyre rejtélyesebb és misztikusabb alakká, aki a hóbortjaival nem megnevetteti, hanem inkább megrémiszti.

– Hol voltál? – lép ki a nyíló ajtó mögül Hermina a frászt hozva Natáliára.

– Elmentem itthonról, ahogy minden egyes este. Tíz éve élősködsz a nyakamon, és még mindig nem szoktad meg? Bolond gyermek! – böki oda maró szánalommal e szavakat az unokájának, miközben, mint egy igazi dáma, finom mozdulatokkal lefejti magáról utcai ruháját.

Herminának fájnak a szavak, annak ellenére, hogy már megszokta a hasonló letolásokat.

– Nem értem, miért beszélsz így velem – értetlenkedik a lány. – Fogadok, azt sem tudod, milyen nap van ma.

– Szombat – vágja rá hidegen Natália, aki vörös fürtjeit igazgatja éppen, közben pedig az évtizedek porát magán hordozó, mocskos tükrében nézegeti magát, ami olyan zavaros, hogy nem is láthatja az arcképét benne.

– A születésnapom, nagymama! – üvölti Hermina remegő szájjal.

– Tudod, hogy nem foglalkozom ilyen butaságokkal. Egy évben egyszer mindenkinek van. Azt várod, hogy hanyatt vágjam magam? Ettől te nem vagy több.

A lány arcán legördül egy könnycsepp. Megakadályozván, hogy ez így folytatódjon, letörli magáról az egy szem folyadékcsóvát, majd ellenkezni kezd annak ellenére, hogy tisztában van vele, a nagyanyja nem szereti, ha visszaszólnak neki.

– Te bezzeg eljárhatsz éjszakánként ki tudja, hova. Egész nap nem szóltál hozzám. Még a szokásosnál is elutasítóbb vagy – fakad ki a lány.

Natália nem szól semmit. Miután megigazítja hajzuhatagát, a fürdőszoba felé veszi az irányt, ahol koppig elcsavarja a kék pöttyel jelzett kallantyút a mosdó csapján.

– A hideg víz oldja a legjobban – jegyzi meg magának Natália vidáman az örökérvényű intelmet.

Hermina a fürdőszoba ajtajából figyeli, ahogy a nagyanyja mosollyal az arcán dörzsöli a kezét a vízsugár alatt. A nagy nyomástól a víz összevissza fröcskölődik a helyiségben. Az átlátszó folyadék gyorsan a piros szín egyvelegét kezdi alkotni, ami folyamatosan mállik le az asszony kezéről. A repdeső piros víz Hermina ruháján és arcán egyaránt foltot hagy.

– Fogalmad sincs, mennyire gyűlöllek, nagymama! – üvölti torkaszakadtából a tini.

Natália mélyen az unokája szemébe néz, aki erre háttal kisétál a fürdőből. A szigorú nagyi a csap felett függő tükörben bámulni kezdi magát.

– Nem baj, majd túlélem. Én legalábbis biztos – mondja elégedetten a tükre előtt, amiben nem látszik más, csak az elhúzott fürdőszobafüggöny és az üres fürdőkád.

Hegedűs Ádám Alex