Egy generáció közös FPS csatája
Idén húsz éve, hogy megjelent a Call of Duty 2, minden idők egyik legjelentősebb first-person shootere vagyis belső nézetű lövöldözős játéka. Az amerikai Infinity Ward fejlesztésében készült második világháborús FPS 2005-ben jelent meg az Activision kiadásában, és gyorsan korszakos alkotássá vált. A történelmileg is hiteles kampány játékmód, és a mai napig emlegetett többjátékos élmény miatt sokan máig ezt tartják a széria csúcsának. Nemcsak a franchise-t alapozta meg, hanem a LAN-partik és az online csaták generációs élményévé is vált.
Valamikor 2005 környékén az egyjátékos kampánnyal kezdtem a Call of Duty 2-ben, és bár tényleg lenyűgözött, soha nem jutottam el a végéig. Pedig volt ott minden, a szovjet hadjárat Sztálingrádban, a brit csapatok Észak-Afrikában, a normandiai partraszállás, sőt, még egy tankos küldetés is. A brit szakasz máig emlékezetes a karakteres, sokszor komikusan nagyszájú, skót MacGregorral és az első részből visszatérő Captain Price-szal. Mégis, akárhányszor belemerültem volna a történetbe, mindig akadt egy barát, aki rám írt, és inkább mentünk online lövöldözni. Így lett az egyjátékos kampány számomra egy kicsit félbehagyott ígéret.
A multiplayer élmény egészen más világ volt. Szerverkeresés Xfire-ben és órákon át tartó közös csaták. Az Xfire program nemcsak a haverokat gyűjtötte össze, hanem azt is számolta, mennyi időt öltünk bele egy-egy játékba. Nálam a COD2 nagyjából 2000 óránál járt. Sokszor már nem is a játékról szólt, csak beléptünk valahová, és közben beszélgettünk, hülyéskedtünk, együtt voltunk. Akkoriban ezek az időszakok természetesnek tűntek, ma pedig valahogy már eltűntek az életemből. Azonban a COD2 több volt egyszerű videójátéknál, mert egyfajta találkozási pont volt a barátokkal, egy közös nyelv, amit mindannyian értettünk.
Annyira meghatározó volt a Call of Duty 2, hogy még az iskolai informatikaóráinkra is beszivárgott. Rengetegszer előfordult, hogy a kötelező feladatokat villámgyorsan letudtuk, és utána jöhetett a szabadfoglalkozás, ami legtöbbször a COD2 LAN-meccseit jelentette. Volt egy informatika tanárunk is, aki időnként beállt mellénk játszani, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Ma már nehezen tudnánk elképzelni, hogy egy iskolai környezetben gyerekek egy második világháborús FPS-sel játszanak az órán, de akkoriban ez inkább közösségi élmény volt, mintsem bármiféle aggodalom tárgya.
A játékhoz ráadásul elképesztő mennyiségű rajongói mód is készült. Emlékszem a zombi módra, a bújócska szerverekre, vagy azokra a teljesen elborult ötletekre, amik ugyan nem voltak hivatalos részei a játéknak, mégis komoly élmény épült köréjük. Az egyik kedvencem az úgynevezett jump szerver volt, ahol nem a csata, hanem a pályák fizikájának kijátszása számított. Az volt a cél, hogy minél nehezebben elérhető helyekre jussunk fel ugrálással. A mából, visszagondolva kicsit abszurd, hogy a rajongótábor ilyen szórakoztató kihívásokat is ki tudott találni egy háborús FPS-ben, de épp ez mutatja, mennyire élt ez a világ.
A 2007-es Call of Duty 4: Modern Warfare is hasonlóan szép emlékként él bennem. Sok szempontból modernebb volt, de talán mégis egy hajszállal közelebb áll hozzám a második rész. A COD4 után még néhány évig követtem a széria alakulását, de egy idő után már elvesztettem a fonalat. Évente jöttek az új részek, elindult a franchise a futurisztikus, battle royale irányába, és valahogy már nem éreztem, hogy ezek az én játékaim lennének. A Call of Duty 2 viszont máig egy szép emlék. Egy olyan korszak, ami talán már nem tér vissza, de jó volt benne élni.
Mátó Gábor