Egy munkamániás apa története
Nemrég a Filmbarátok Podcast egyik adását hallgattam, ahol szóba került az 1979-es Kramer kontra Kramer című film, és meglepett, mennyire kimaradt eddig az életemből. Pedig ha csak a számokat nézzük, akkor elég nagy klasszikusról beszélhetünk. Összesen 5 Oscar-díjat nyert, köztük a legjobb filmnek járót, és Dustin Hoffman, valamint Meryl Streep is aranyszoborral távozott annak idején. A beszélgetés alapján gyorsan világossá vált, hogy ez nem pusztán egy fontos alkotás, hanem egy nagyon is emberi történet. Olyan, amit nem a kötelezők listájáról, hanem kíváncsiságból is érdemes elővenni. Filmrajongóknak igazi csemege, de azoknak is, akik egyszerűen csak egy jó történetre vágynak.
Dustin Hoffman munkásságát régóta kedvelem, még akkor is, ha bőven akadnak tőle hiányosságaim. Valószínűleg sokak számára az Esőember az etalon, és nálam is ott nyújtotta a legemlékezetesebb alakítását. A Kramer kontra Kramer viszont nagyon szorosan felzárkózott mellé. Ebben a filmben a fájdalmasan őszinte pillanatok miatt maradt meg a színész.
A történet egy válás köré épül, és annak a következményeit mutatja be. Ted Kramer (Dustin Hoffman) sikeres, munkamániás reklámszakember New Yorkban, akit egyik napról a másikra ér a sokk, amikor felesége, Joanna Kramer (Meryl Streep) bejelenti, hogy elhagyja őt és a fiukat, Billyt (Justin Henry) is. Ted egyedül marad Billyvel, és hirtelen olyan szerepben találja magát, amelyre érzelmileg és szülőként sincs felkészülve. A munka és az apaság egyensúlyozása, a hétköznapi kudarcok és az apró győzelmek adják a film igazi súlyát. A történet nem siet, hagyja, hogy ezek a helyzetek kibontakozzanak.
Elsőre talán ijesztő lehet, hogy egy 47 éves alkotásról van szó, de a Kramer kontra Kramer meglepően friss maradt. A válás, a szülői szerepek újragondolása, a munka és a magánélet konfliktusa ma is pontosan ugyanúgy jelen van a hétköznapi életünkben. A film idején komoly társadalmi változások zajlottak az anyaság és az apaság megítélésében, és ez a feszültség végig áthatja a történetet. Különösen erős abban, hogy nem akar igazságot tenni, hanem mindkét fél nézőpontját komolyan veszi.
Ehhez sokat hozzátesz az is, hogy Dustin Hoffman a forgatás idején épp váláson ment keresztül, és kezdetben vissza is utasította a szerepet. Depresszióval küzdött, elege volt Hollywoodból, és inkább visszatért volna a színházhoz. Talán éppen ezért ennyire nyers és hiteles az alakítása, mert így nem kívülről szemléli Ted Kramer küzdelmét, hanem belülről éli meg azt. Meryl Streep visszafogott, mégis rendkívül erős jelenléte pedig tökéletes ellenpontot ad ehhez. Ez az őszinteség az, ami miatt az alkotás nem porosodik el.
A Kramer kontra Kramer tehát azért is működik napjainkban, mert nem megoldásokat kínál, hanem kérdéseket tesz fel. Megmutatja, hogy mennyire törékenyek a szerepeink, és milyen könnyen omlik össze az a rendszer, amit természetesnek veszünk. Nem kell hozzá filmtörténésznek lenni, hogy megértsük a sztori fontosságát. Elég, ha voltunk már tanácstalanok egy felelősséggel teli helyzetben. Ez az alkotás nem akar meghatni, mégis megteszi. Talán pont ezért érdemes most is leülni elé.
Mátó Gábor