Egyik csata a másik után – Kritika

A lázadás, ami bennünk zajlik

Paul Thomas Anderson legújabb alkotása, az Egyik csata a másik után ismét bizonyítja, hogy a rendező a kortárs amerikai mozi egyik legnagyobb hatású alkotója. A film monumentális vállalkozás – egyszerre háborús dráma, politikai szatíra és személyes dráma az apaságról, a felelősségről, valamint az életünk során felmerülő morális döntésekről. A cselekmény az 1990-ben megjelent Vineland című novellára épül, amely Thomas Pynchon talán legösszetettebb műve. Anderson nem pusztán adaptálta a történetet, hanem új értelmet is adott neki, és a regény politikai szatíráját átemelte a modern korba, így a sztori egyszerre működik korrajzként, illetve egyéni történetként.

A cselekmény kezdetben Bob (Leonardo DiCaprio) és a felesége, Perfidia Beverly Hills (Teyana Taylor) körül forog, akik fiatal korukban a Francia 75 nevű radikális mozgalom tagjai voltak. A csoport célja az, hogy a déli határnál fogva tartott bevándorlókat kiszabadítsák, és nyilvánosságra hozzák az ott lévő emberek ellen elkövetett állami erőszakot. Egyik akciójuk során Perfidia nyilvánosan megalázza a helyi parancsnokot, Steven J. Lockjaw-t (Sean Penn). Ez a találkozás sorsfordítóvá válik. A szexuálisan aberrált Lockjaw megszállottan érdeklődni kezd Perfidia iránt, és amikor később rátalál, egy feszült, erkölcsileg zavaros helyzetben alkut ajánl neki. A szabadon engedésért cserébe egy személyes találkozót kér tőle. A kaland következménye egy gyermek, Willa (Chase Infiniti), akit Bob sajátjaként nevel fel.

Tizenhét évvel később a múlt visszatér. Lockjaw ekkorra már öregedő ezredes, aki csatlakozni akar egy titkos, elitista társasághoz, a Karácsonyi Kalandorok Klubjához. Csakhogy múltja árnyékot vet, ugyanis ha kiderül, hogy kapcsolata volt Perfidiával, és egy közös gyermekük is született, az ideológiailag megkérdőjelezhető lenne a konzervatív klub számára. A marcona ember ezért vadászni kezd Bobra és Willára, hogy eltüntesse mindazt, amit a Francia 75 valaha képviselt. Ez a személyes és politikai hajsza adja a cselekmény középpontját. Bob a menekülése és a lánya védelme közben szembesül azzal, hogy az eszme, amiért korábban kiállt, most saját családját fenyegeti.

Az Egyik csata a másik utánban nem lineáris elbeszélés zajlik, helyette inkább olyan, mint egy lázálom. A történet időben és térben ugrál, miközben a képek, a zenék és a gesztusok lassan kirajzolják, mit is jelent valójában "harcolni". Nemcsak fegyverrel, hanem önmagunkkal, a lelkiismeretünkkel és a múlttal. A sztoriban minden csata valami mélyebb, belső konfliktus metaforája. A rendező stílusa egyszerre klasszikus és modern. A film formanyelve emlékeztet az 1970-es évek politikai drámáira, ugyanakkor technikailag sodró és vizuálisan lehengerlő. Intellektuálisan és érzelmileg is megmozgat – az utolsó képsorok után is ott marad az emberben az érzés, hogy ez valami nagyon más univerzumból jött. A látványvilág ennek tökéletes kifejezőeszköze, amit Anderson operatőre, Michael Bauman sejtelmes, sötét és poros képekkel teremt meg. Jonny Greenwood zenéje szintén kulcsfontosságú, egyszerre zaklatott és melankolikus, pont olyan, mint a szereplők lelkiállapota.

Sean Penn játéka Lockjaw szerepében az egyik legerősebb része az alkotásnak. Nem pusztán egy gonosz katonát játszik, hanem karaktere az állami erőszak, az ideológiai megszállottság és az érzelmi elfojtás lenyomata. Az öregedő nacionalista egyszerre testesíti meg a hatalom érzéketlen racionalitását és az emberi gyengeséget. Kényszeres cselekedeteit nemcsak politikai, hanem személyes motivációk is hajtják – a szégyen, hogy valaha alulmaradt egy nővel szemben, valamint az a félelem, hogy múltbéli bűnei mindent porrá zúzhatnak az életében. Penn alakítása egyszerre groteszk és tragikus, annyira hisz a maga igazában, hogy már rég elveszítette a kapcsolatot a valósággal. Emellett Bob, akinek a stílusában a kiábrándultság és a düh is megjelenik, legtöbbször vicces, ami miatt nehéz komolyan venni. Mégis van benne egyfajta harciasság és apai kötődés, ami megérinti a nézők lelkét. A mellékszereplők – Benicio del Toro, Regina Hall és Teyana Taylor – mind hozzátesznek valamit a cselekmény politikai, morális árnyalataihoz és humorához. A kisebb figurák történetei is arra emlékeztetnek, hogy a háború nem csupán a frontvonalon dúl, hanem egy olyan ellenséggel szemben zajlik, akit mi magunk teremtettünk a fejünkben.

Az Egyik csata a másik után komplex alkotás, ami a felnőtt nézőközönséget célozza. Háromórás játékideje és a többrétegű szerkezete nem ad könnyű nézői élményt. Azonban a megvalósítás nem öncélú – inkább annak a tükre, hogy mennyire bonyolult világban élünk, ahol a jó és a rossz közötti határvonal már régen elmosódott. A valódi kérdés, hogy mihez kezdünk a felelősséggel, a bűntudattal és a szeretettel, amit az életünk során kapunk.

Anderson már korábbi műveiben – mint a Vérző olaj vagy a Magnólia – is bátran nyúlt az eposzi léptékű történetekhez, és az Egyik csata a másik utánban is megtalálja az emberi mondanivalót. Az alkotás epikus allegória a 21. századi ember állapotáról. A társadalmi szétesés, a médiamanipuláció, az erőszak és a morális válság közepette a készítők azt üzenik, hogy minden harc mögött ott a legfontosabb kérdés – képesek vagyunk megőrizni a saját személyiségünket? A sztori nemcsak egy ember története, hanem mindannyiunké, akik nap mint nap kisebb-nagyobb konfliktusokat vívunk magunkban. A film nem kínál győzelmet, de megmutatja az örökös emberi küzdelem méltóságát, és ez talán mindennél fontosabb.

Szabó Máté