F1 – Kritika

Adrenalin, sztárok, show és padlógáz

Premier előtti nyilvános vetítésen néztem meg az F1 – A film című alkotást a szegedi Belvárosi Moziban, és már az első percek után világossá vált, hogy az autósport kedvelőjeként nekem ez a sztori lehengerlő. A történet a Formula–1 világának kulisszái mögé kalauzol, ám nem drámai vagy dokumentarista vonalon halad. Egy fiktív, mégis valósághű cselekményt kapunk, melynek szinte minden pillanatában túlteng az adrenalin és az autóversenyzés iránti fanatizmus. Az alkotás középpontjában a kitalált APX GP csapat áll, amely a fiatal Joshua Pearce (Damson Idris) révén próbál sikereket elérni. Mentora és csapattársa a visszatérő problémás legenda, Sonny Hayes (Brad Pitt), aki hosszú kihagyás után újból nekifut a "királykategóriának", hogy segítse csapattársát és bizonyítson önmagának. A két pilóta között a versenyek során bizalom és kölcsönös tisztelet alakul ki. A történet egy szálon halad, de fontos szerepet kap benne a versenyek végeredménye, az APX GP jövője és Hayes érzelmi drámája is. Utóbbi már a film közepétől sejthető, hová fut ki, ám a csapat sorsáért a legutolsó versenyig izgulhatunk.

Hosszú és kacifántos története van az F1-nek a filmvilággal. A sportágról az 1967-es Grand Prix óta nem készült az aktualitásokat bemutatni kívánó olyan alkotás, amely a tényleges versenyzők és az autók mellett játszódott. Amikor akadtak komolyabb érdeklődések, mint 1982-1983 tájékán a Grand Prix 2., akkor inkább kukázták az ötleteket mondván, hogy a játékfilmeknek nincs helye egy professzionális sportágban. Sylvester Stallone 1998-ban bejelentett vágyából sem lett valódi Formula–1 sztori, helyette megszületett a középszerű Felpörgetve, ami gyorsan feledésbe is merült. Ezekről Bernie Ecclestone tehetett, aki vezetőként öregbítette a sportág hírnevét és nem túlzás kijelenteni, hogy a Formula–1-et a legnépszerűbb autósporttá avanzsálta az egész világon. Viszont mindig is elutasító volt a filmes megkeresésekkel kapcsolatban.
A 2000-es években szemléletváltás történt. Kialakult a ma ismert száguldó cirkusz, sztárokkal, show-műsorral és egységes televíziós közvetítésekkel. 2013-ban megszületett a Hajsza a győzelemért, amely James Hunt és Niki Lauda küzdelmét mutatta be bámulatos módon, de akkor sem valódi F1-es vagy F2-es autókkal, stábtagokkal dolgoztak, csak hitelesen ábrázolták a történéseket. 2024-ben bemutatták a Senna minisorozatot is, de az sem váltotta meg a világot és leginkább közhelyekkel pakolta tele a versenyző életét.

Az F1 – A filmben a főszereplő Damson Idris remekel a vásznon. Joshua Pearce személyében a lázadás, a bizonyítási vágy és a folyamatos lelki bizonytalanság tökéletes elegyét hozza. A színész játékában ott lüktet a mai fiatalság kérdése, miszerint mi értelme a dicsőségnek, ha közben elveszítjük önmagunkat? Mellette Brad Pitt egy karizmatikus, flegma mentort alakít, akiben egyszerre lakozik a bölcsesség és a fájdalom. Pitt hozza a tőle megszokott keményfejű, macsó karaktert, akinek senki sem parancsol és aki mindenkitől független érzelmileg.
Javier Bardem a csapatfőnök és Kerry Condon a technikai vezető – akiknek nagyon nevük sincs a történetben – inkább mellékszereplők. Előbbi néha emberi, de inkább vicces, és ő testesíti meg a Formula–1 üzleti arcát, ahol a profit sokszor többet számít, mint az emberi sors vagy a tisztesség. Kerry a narratíva lelki és érzelmi magját biztosítja, de valójában inkább Pitt mellett asszisztál romantikus karakterként.

Az alkotás egyik legkülönlegesebb eleme, hogy nem csupán egy jól megírt sportfilm, hanem valódi hírességek közreműködésével készült. A történetben versenyzők, csapatfőnökök és pályaszéli arcok is feltűnnek, mint például Carlos Sainz, Fernando Alonso, Max Verstappen vagy éppen Charles Leclerc. Csapatfőnökök közül megjelenik az ikonikus arcú Flavio Briatore, Frederic Vasseur és Zak Brown is. Sztárok tekintetében egy-egy rövid jelenetre elcsíphetjük Tom Hollandot, Chris Hemsworthot és Zendayát is.
A háttérben pedig egy igazi legenda húzódik meg, Lewis Hamilton, a hétszeres világbajnok, aki a film társproducere. Az ő részvétele nem puszta PR-fogás – Hamilton aktívan formálta az alkotás szellemiségét, a technikai pontosságát, sőt, a karakterek viselkedését is, és fontos szerepet kap a lezárásban is.

Az F1 nemcsak a Formula–1 rajongóinak szól, de tény, hogy olyan ember számára, aki szinte semmilyen sportot sem követ rendszeresen, nem biztos, hogy annyira lenyűgöző élmény lesz. A készítők ügyesen egyensúlyoznak a szakmai részletek és a laikusok számára is érthető magyarázatok között. Szó esik a DRS-ről, betekintést kapunk az autók kormányrendszerébe, a jelenetek látványosan érzékeltetik a piszkos levegő, a féktávok, a kerékcserék és a stratégiák fontosságát. Aki már régóta követi a száguldó cirkuszt, az örömmel bólint ezekre a részletekre, aki viszont új belépő, az sem veszíti el a fonalat, és dinamikus marad számára a történet a szakmai kifejezések ellenére is.

A film legnagyobb fegyverténye kétségkívül a vizualitás, amelyet tényleg csak a mozi tud visszaadni. Joseph Kosinski rendezésében – aki nemcsak a történetvezetésért, de a vizuális megvalósításért is felelt –, a kameramunka zseniális, a pilótafülkéből rögzített felvételek szinte fizikailag is éreztetik a sebességet, a gumik súrlódását, a motor remegését és az autók brutális hangját. A Hans Zimmer által komponált hangzás mélyen rezonál, a zene ritmusa tökéletesen követi a pálya ívét és a csatákat. Nem túlzás kijelenteni, hogy a képi világ és a hangok közötti összhang tökéletes. A versenyjelenetek koreográfiája művészi szinten van kivitelezve, érződik, hogy itt eltértek a televíziós közvetítésektől és inkább arra koncentráltak, hogy Hayes szemszögéből mutassák meg a dolgokat.

Az F1 – A filmet mindenképp moziban kell látni. A vászon mérete, a hangrendszer ereje és az atmoszféra teszi teljessé azt az élményt, amit a sztori nyújt. Otthoni képernyőn elveszik az a nyers erő, amit ez a produkció képvisel. A történet persze nem egyedi, Sonny Hayes karaktere sokszor látott elemekből épül fel, és a film felénél már érezhető, hogy mi lesz a cselekmény vége, de a koreográfia és a látványvilág annyira elemi erejű, hogy önmagában maradandó élményt nyújt.

Szabó Máté