Hamnet – Kritika
Gyász és színház
William Shakespeare életét és munkásságát számtalan film, színdarab és irodalmi feldolgozás próbálta már értelmezni, a géniusz mítoszától a magánember esendőségéig. A legutóbbi nagy meglepetés, a nyolc Oscar-díjra jelölt Hamnet azonban kicsit más irányból közelített a témához. Chloé Zhao rendezése első pillantásra azt ígérte, hogy megmutatja miként született meg a Hamlet Shakespeare fia halála után. A film azonban nem az alkotói folyamat illusztrációja akart lenni, hanem inkább egy házasság, egy nő és egy férfi közötti vágy, valamint a gyász és a düh intim bemutatása. Az érzéki alkotás azt vizsgálja, hogy miként alakul át a személyes veszteség művészetté, és mit képes kezdeni a művészet az elmondhatatlan fájdalommal.
A történet egy rövid, szöveges prológussal indul, amely szerint Stratfordban a Hamnet és a Hamlet név gyakorlatilag azonos volt. A fiatal William Shakespeare (Paul Mescal) tanítóként dolgozik, majd megismeri Agnes Hathawayt (Jessie Buckley), akivel hamar szerelembe esnek. A családi ellenállás és a babonák ellenére a kapcsolat kiteljesedik, Agnes teherbe esik, majd megszületik az első gyerekük, Susanna (Bodhi Rae Breathnach). William Londonba megy színházi karrierje miatt, miközben Agnes világra hozza az ikreket, Hamnetet (Jacobi Jupe) és Judithot (Olivia Lynes), utóbbi szinte holtan érkezik, mielőtt az anya karjaiban magához térne. A sztori követi a család mindennapjait, egészen egy tragédiáig, amely mindent átír.
Bár Shakespeare kultusza sosem állt különösebben közel hozzám, most mégis képes volt egy kicsit bevonni. Chloé Zhao fejezetszerűen építette fel William és Agnes kapcsolatát, minden életszakaszt önálló világgá formálva. A hosszú beállítások, a csendek és a természetközeli képek erősen meghatározzák az alkotás lassú tempóját. A film így nem az irodalomtörténeti lábjegyzetek, hanem az érzelmi tapasztalat felől közelített.
Ugyanakkor a narratív fókusz néha túlságosan is eltávolodott attól, amit egy Shakespeare- életrajztól várnánk. A film több pontján azt éreztem, mintha nem is a világirodalom egyik legismertebb alakját, hanem egy fiktív szereplőt látnék. A tempó időnként vontatottá vált, a fejezetszerű szerkezet pedig nem mindig találta az arányt a drámai csúcspontokkal. Az atmoszféra erős, de a történelmi kontextus szinte teljesen háttérbe szorult. Ez a döntés tudatos szerzői gesztusnak tűnt, mégis hagyott bennem némi hiányérzetet.
A színészi játék azonban vitathatatlanul az alkotás legerősebb eleme. Jessie Buckley hitelesen jelenítette meg az anyai gyászt, nem véletlen, hogy több kritikus szerint éveken át beszélni fognak az alakításáról. Hamnet halálának jelenete – a fiú látomásszerű átlépése egy félhomályos, túlvilági térbe – egyszerre volt költői és kegyetlenül megrázó. A gyász hullámai, Agnes dühkitörései és a túlélő bűntudat mind fizikai jelenlétté váltak.
Paul Mescal visszafogott, belső feszültséggel teli Shakespeare-je jól ellenpontozta Jessie Buckley intenzitását. A próbajelenet, amelyben a Hamlet-monológot szinte önostorozó módon ismétli, jól megmutatta az alkotói átalakulás folyamatát. A fináléban, amikor Agnes a Globe-ban nézi a Hamletet, és rádöbben fia nevének központi szerepére, a film egyik csúcspontja, ahogy a nő kezdeti felháborodása fokozatosan felismeréssé alakul.
Az alkotás következetesen végigviszi azt a gondolatot, hogy a művészet főleg az érzelmeken alapszik. Chloé Zhao rendezése bizonyos értelemben a természet, a szó és a színház hármasának egységével állt össze. Ugyanakkor a film nem mindig talált egyensúlyt az atmoszférikus lassúság és a narratív dinamika között.
A Hamnet így egy komor, érzékeny alkotás, amely nem a tankönyvi Shakespeare-t mutatta be, hanem egy gyászoló családot. Ha valaki a drámaíró életrajzi adataira kíváncsi, az lehet csalódni fog, mert itt kevesebb a tollforgató zseni, több a sár, az erdő és a kimondhatatlan veszteség. De talán épp ez a lényeg, mert a film azt sugallja, hogy a nagy művek a hálószobák csendjében és a sírkövek árnyékában születnek.
Mátó Gábor