Idén tizenöt éves az Eredet
Még mindig álomban élünk
Nehéz elhinni, hogy Christopher Nolan Eredet című filmje néhány hét múlva tizenöt éves lesz. Emlékszem, először tizenhat éves koromban láttam egy unalmas péntek estén, amikor valami különlegesre vágytam. Már akkor magával ragadott a meredek történet, az idősíkokkal való folyamatos játék és a rengeteg vizuális effekt. A film végeztével végigpörgettem a fejemben a látottakat, és először nem minden állt össze, de már akkor is lelkesen beleástam magam a sztoriba és a rendező munkásságába, akinek olyan ikonikus alkotásokat köszönhetünk, mint a Dunkirk, a Csillagok között, az Oppenheimer vagy éppen a Memento.
A cselekmény középpontjában Dom Cobb (Leonardo DiCaprio) áll, egy különleges tolvaj, aki képes belépni mások álmaiba, hogy ellopja legmélyebb titkaikat. A filmben egy szokatlan feladattal bízzák meg. Nem elvenni, hanem elültetni kell egy gondolatot – ez az "incepció", vagyis az eredet. Ahhoz, hogy ez sikerüljön, Cobbnak és csapatának több álomszinten keresztül kell eljutnia az alany tudatalattijának legmélyére, miközben saját múltja és bűntudata is kísérti őt, különösen felesége, Mal (Marion Cotillard) emlékének alakjában.
Az Eredet akkoriban – és valójában még most is – egy extrém moziélménynek számított. Tele volt látványos akciójelenetekkel, elképesztő vizuális effektekkel és olyan ambícióval, ami ritkán fért bele egyetlen hollywoodi alkotásba. A sztori színterei – mint például a New York-i nagyváros vagy a végeláthatatlan havas táj – még két héttel ezelőtt, – amikor újranéztem negyedjére a filmet – is úgy sodortak magukkal, mintha én is egy tudatalatti térben járnék. Nolan nemcsak azt akarta, hogy izguljunk, hanem azt is, hogy maradandó helyszíneket hozzon létre. Ez pedig tökéletesen sikerült.
Másodjára vagy harmadjára megnézve a sztorit már sokkal jobban értettem az időkezelés játékát, a karakterek motivációját és a film strukturális zsenialitását. Azóta sem tudják eldönteni a nézők, hogy melyik szint volt a valóság és melyik volt biztosan az álom. A befejezést nem lehet szó nélkül hagyni. Az a bizonyos pörgettyű, ahogy az utolsó képkockán bizonytalanságban hagy minket, zseniális húzás. A narratíva lezárása egy gesztus a néző felé: te döntöd el, mit hiszel. Álomban vagy valóságban élünk? A vitapont tizenöt év után is fennáll, de már sokkal inkább az a valódi kérdés, hogy fontos-e egyáltalán, hogy egy képzeletbeli, vagy a valós világban élünk. Hiszen változtatni úgysem tudunk rajta. Michael Caine egyik nyilatkozata, miszerint a rendező elárulta neki, hogy az ő karaktere csakis a valóságban bukkan fel (elvégre ő az álmok feltalálója), hamar pontot tehetne az ügy végére, ahogy az is, hogy Cobb mindig csak álmában hordja felesége gyűrűjét, vagyis a finálé tényleg megtörtént, de valljuk be, ha tizenöt éve nem sikerül dűlőre jutni ebben a kérdésben, akkor igazából mindegy már, mi az igazság.
Sok nagyszabású produkciót láttam korábban, de az Eredet az egyik örök kedvencem marad. Nemcsak egy korszakos alkotás, ikonikus karakterekkel, hanem egyfajta mérce is lett. Azóta sokan próbálták utánozni, túlszárnyalni, a CGI terén még látványosabb produkciókat hoztak létre, de valahogy egyik próbálkozás sem volt képes ugyanazt a hatást kiváltani. Talán azért, mert Nolan nemcsak egy jó történetet mesélt el, hanem egy olyan álmot mutatott meg, amelybe a néző is beleragadt, és amelyben ő maga is hitt elejétől a végéig. Hans Zimmer mély, feszült zenéje pedig elementáris élményt adott a képi világhoz. Az Eredet idén nyáron ünnepli tizenötödik évfordulóját, ennek alkalmából jövő hét szerdán, május 28-án újra műsorra tűzi a szegedi Belvárosi Mozi. Aki teheti, annak ajánlom, hogy élje át újra – vagy épp először – nagyvásznon az időtálló és ikonikus álomutazást.
Szabó Máté