Jurassic World: Újjászületés – Kritika

Őslények új köntösben

Gyerekkorom óta lenyűgöznek a Jurassic Park filmek. A félelmetes T-Rex lépései, a raptorok vadásztaktikája és az a feszültséggel teli csoda, amit Steven Spielberg első dinoszauruszai tudtak nyújtani. A Jurassic World trilógia már kevésbé hozta a mágikus élményt, amit az eredeti klasszikusok, de azért így is akadtak benne emlékezetes pillanatok. Most azonban új fejezet nyílik a franchise történetében. A Jurassic World: Újjászületés új szereplőkkel és történettel próbálja feléleszteni a dinók korszakát, miközben a címben még kapaszkodik a World brandbe.

A Jurassic World: Újjászületés története öt évvel a Világuralom eseményei után játszódik, amikor is kiderül, hogy a dinoszauruszok többsége nem tudott tartósan alkalmazkodni a modern ökoszisztémához. A megmaradt példányokat egy rejtett, trópusi bioszférába terelték, ahol az éghajlat jobban emlékeztet a krétakorra, és így a túlélésük is biztosabb. Ide érkezik Zora Bennett (Scarlett Johansson), aki egy titkos művelet vezetője, és a feladata, hogy génmintát szerezzen három, gyógyszeripari szempontból kulcsfontosságú őslényből. A küldetés azonban kisiklik, amikor egy család – akiket vízi ragadozók sodortak erre a tiltott vidékre – keresztezi az útjukat. A sziget nemcsak a dinók otthona, de egy régi, eltemetett titok őrzője is, amely alapjaiban rengetheti meg az emberiség és a természet kapcsolatáról alkotott képünket. A filmet Gareth Edwards rendezte, aki korábban a Zsivány Egyes: Egy Star Wars történet és a Godzilla révén már bizonyította, hogy ért a monumentális feszültségteremtéshez.

Az új epizód forgatókönyvét az a David Koepp írta, aki az első két Jurassic Park írásáért is felelt, és ez bizony erősen érződik is. Az alkotás atmoszférája sokszor visszanyúl a klasszikus részek feszültségéhez és kalandhangulatához, ami üdítő nosztalgiát hoz, ugyanakkor kicsit gátolja is az újítás lehetőségét. Az Újjászületés nem igazán mer kilépni az ismerős formulából, de egy nyári blockbusternél talán nem is ez a fő elvárás. Scarlett Johansson telitalálat Zora szerepére, mert karizmatikus, erős, és szinte végig úgy érződik, mintha Fekete Özvegy karakterét hozná a dzsungelben. A mellékszereplők között is akadnak kiemelkedők. Például Duncan Kincaid (Mahershala Ali) először hajóskapitány, majd a szigeten afféle vezető figura, akinek minden megmozdulása súlyt ad a jeleneteknek.

Történetében és hangulatában nem forradalmasítja a szériát, de a Jurassic World: Újjászületés mégis tartogat újdonságot, főként a dinoszauruszok terén. Ezúttal a hangsúly a mutáns, génmódosított lényeken van, amelyek néha már-már hibrid szörnyekre emlékeztetnek. Különösen az ikonikus D-Rex kelt feltűnést bizarr fejformájával és aránytalan karjaival, de a mutáns raptorok és a vérengző repülő dinók is érdekesek. Természetesen a jó öreg T-Rex sem maradhatott ki, a vele kapcsolatos vízben üldözős jelenet a film egyik legizgalmasabb pontja. A látványvilág természetközeli és élettel teli, ami nagyban annak köszönhető, hogy valós helyszíneken forgattak, és ez nemcsak a képeken, hanem a színészi játék hitelességén is érződik. Johanssonék tényleg úgy mozognak a dzsungelben, mintha ott is lennének.

A filmzene használata viszont kissé zavaró volt. A készítők újra és újra visszanyúlnak az eredeti Jurassic Park ikonikus dallamaihoz, néha teljesen változatlanul, máskor kissé újrakeverve. Bár kétségtelenül gyönyörű és nosztalgikus, mégis azt éreztem, hogy elfért volna mellé valami új, saját hang is. A történetvezetés nem meglepő, mert aki ismeri a sorozat sémáit, sejtheti, ki marad életben, ki lesz a főgonosz és merre halad majd a sztori. Az alkotás sok régi jelenetet megidéz új köntösben, néhol szinte kimondottan tisztelegve az első rész előtt. Ugyanakkor, ha nem valami radikálisan új élményt várunk, akkor úgy működik, mint egy látványos, dinókkal teli, nyári kalandfilm.

A Jurassic World: Újjászületés friss lendületet ad a szériának. Marad a jól ismert formulánál, de azt kellő profizmussal és látvánnyal tölti meg ahhoz, hogy működjön. A karakterek közti dinamika élőbbnek hat, a helyszínek lélegzetelállítóak és az akciók is sokkal filmszerűbbek, mint az utóbbi évek dinós kalandjaiban. Nekem a korábbi trilógiával sem volt különösebb problémám, de ez az epizód jobban elkapta azt, amitől működni tud egy ilyen film. Nem kísérletezik sokat, inkább a bevált eszközökkel idézi fel a régi élményt. Egy izgalmas, vizuálisan erős kaland, amely tisztában van az örökségével, és legalább nem próbálja meg elfeledtetni, hanem tisztelettel bánik vele.

Mátó Gábor