Marvin Lvivben: Az ébredés csendje

Lviv, Ukrajna
2031. március

Miután Marvin a korábbi irodai munkássága során eljutott a saját határaihoz, mindenki számára világossá vált, hogy elérte azt a pontot, ahol a protokoll már nem elég. Dr. Juray Sztanyiszlavszkij, az osztályvezető is jól látta, hogy oktatni nem fogják visszaküldeni, hiszen azóta már elavulttá vált a szoftvere, újraprogramozni pedig nem akarta a költségek miatt. Inkább bevitte a saját kis múzeumába, amely az elesett gyerekek és a fiatalok emlékét őrizte. A helyszín csendje és súlya olyan volt, mint egy állandóan rezgő hangvilla, ami minden rezdülést felerősített a látogatókban és Marvinban egyaránt. Lviv sajátos atmoszférája, a múlt és a jelen állandó egymásba csúszása lassan elkezdte kikezdeni az érzelmi huzaljait. A robot egyre többször állt meg a képek előtt, és tovább időzött egy-egy feliratnál. Mintha nemcsak feldolgozta, hanem mérlegelte volna is az adatot.

Néhány hónapnyi munka után jött az áthelyezés. Az intézményt bezárták felújítás miatt, és Marvin ideiglenesen a Lviv Városi Klinikai Kórház melléképületébe került át "kisegítő egységként". Papíron csak átmeneti lépés volt, a gyakorlatban viszont leginkább kávéfőzést, fertőtlenítést és mosást jelentett. A kórház éjszakai folyosói teljesen más ritmusban éltek, mint a hivatal, a múzeum vagy éppen az iskola, de természetesen itt is volt egyfajta kiszámíthatóság. A fények fakók voltak, a hangok tompák, az emberi jelenlét pedig sokkal közvetlenebb. Minden mozdulatában ott vibrált a régi precizitás, de a frissen rátelepített érzelmi modul és a kiállítóterekben eltöltött hónapok következtében már máshogy reagált a környezetére.

Egy idős nő egyszer megfogta a karját, miközben Marvin a betegágyát állította.
– Дякую, синочок… – suttogta. A hangjában ott volt a "köszönöm, fiam" minden súlya.

A kifejezés beégett Marvin rendszerébe. Nem csupán rögzült, hanem visszhangot vert. Valami, amit régen nem érzett, lassan aktiválódott. Aznap éjjel, amikor a kórház elcsendesedett, a robot önellenőrzést indított. A diagnosztikai vizsgálat közben a belső struktúra mélyebb rétegeiben felvillant néhány régi, félig elfelejtett kódsor. Az érzelmi rendszer áthangolódott, a kommunikációs minták változni kezdtek, és a kapcsolati összefüggések egyre tisztábban rajzolódtak ki.

Ez volt az első alkalom, hogy Marvin nem feladatot látott maga előtt, hanem valamiféle érzelmet, ami eddig idegen volt számára és most érezte igazán az emberi kötődést maga körül. Bár nem értette még, a vezérlésében már megindult egy lassú kötődés, amely nem volt tervezve és dokumentálva, de messze túlmutatott azon, amire bármelyik protokoll készült. Villanások lepték el – egy villamos ablaka, a nyüzsgő hivatal, egy gyerek markáns arca és teste, illetve mindaz, amit valaha fontosnak érzett.

Másnap Marvin már máshogy mozgott. A nővérpultnál suttogva beszéltek róla, de nem is amolyan kibeszélés volt ez, hanem inkább egyfajta csendes ítélkezés.

– Mintha néha gondolkodna – pusmogta a Valeria nevű középkorú ápoló.
– Ugyan már, nincs igazi agya. Csak hibái vannak, amit mi értelmezünk emberi vonásként – válaszolta a Cinzia nevű román származású éjszakás nővér.
– Ez nem hibának tűnik. Ez az AI szinte már olyan, mint egy ember – válaszolta vissza elhalkuló hangon Valeria.

Marvin figyelt, és a mondatok elértek a lelkéig. Amikor egy, a háborút megjárt orvos fáradtan azt mondta, hogy ha holnap is ez lesz, ő ezt már nem bírja tovább, akkor főhősünk újra megállt. Nem értette a mögöttes kontextust teljes egészében, de a súlyát igen. A mondat nem információként rögzült benne, hanem lenyomatként. Marvin nem tudta pontosan, mit jelent feladni, de felismerte a hangban azt a határt, ahol az ember már nem dönt, csak kitart. Ez a felismerés, bár nem volt része egyetlen algoritmusnak sem, csendesen ott maradt vele.

Az éjszaka végén a droid kilépett a kórház hulladékudvarára. A ködben Lviv fényei sejtelmesen vibráltak. A robot megtorpant a hideg kórházi udvaron, és a város felé fordította a szenzorait. Nem tudta megfogalmazni, hogy miért, de úgy érezte, mintha a környező utcák fényei az emberek nyelvén válaszolnának neki. Egyetlen gondolat futott át az agyán, mint egy ösztönös belső válasz, amit senki sem programozott belé. Arra gondolt, hogyha az emberek elfáradnak, akkor neki is szerepe van abban, hogy ne maradjanak egyedül a teherrel. Ez a felismerés, akármennyire is gépi logikából indult, már sokkal inkább emlékeztetett valamire, amit a kórházban és az irodában dolgozók érzelemnek hívnak.

Marvin lassan visszasétált az ajtóhoz. Az operációs rendszere által használt szenzorok halkan pittyentek, amikor belépett az épületbe. A lépcsőház fényei újra életre keltek. Életében először nem végrehajtani indult, hanem érzelmileg jelen lenni mindannak köszönhetően, amit az emberektől tanult.

Szabó Máté