Mitől lesz egy filmes főgonosz igazán emlékezetes?
A filmvilág hősei mindig megkapják a dicsfényt, de az igazi erő gyakran nem bennük, hanem az ellenfeleikben rejlik. Egy jól megírt ördögi figura nem csupán akadály, amit le kell győzni, hanem ő a történet lényege, a mozgatórugó és a konfliktus emberi arca. Például Thanos, Darth Vader, Joker, Hannibal Lecter vagy éppen Smith ügynök nem pusztán a jó ellentétei. Ők mind azt mutatják meg, hogy a lélek torzulása sokszor nem fekete-fehér és a kegyetlen tetteket is mindig valamilyen tenni akarás motiválja.
A legemlékezetesebb antagonisták nem azért válnak félelmetessé, mert gyilkolnak vagy rombolnak, hanem mert hisznek abban, hogy amit tesznek, az helyes. Thanos például a Bosszúállók: Végtelen háborúban nem a káosz kedvéért pusztít, hanem mert meggyőződése, hogy az univerzum csak akkor maradhat életben, ha megszabadul a feleslegtől és a maga radikális módján kezeli a túlnépesedés problémáját. Ő nem simán egy negatív figura, hanem logikus gondolkodó, akinek eltorzult az igazságérzete. A néző ettől zavarba jön, mert részben megérti a szándékot, és ezzel az epikus sztori eléri, hogy a gonosz ne külső fenyegetés legyen, hanem belső dilemmát ébresszen.
A nagyszabású szuperhősfilmekkel ellentétben például Alonzo Harris a Kiképzés világában egy realista antihős. Denzel Washington megformálásában ő a rend őre, aki maga vált a romlottság megtestesítőjévé. Hatalma, magabiztossága és manipulatív kisugárzása azonnal uralja a vásznat. Nem szörnyeteg, hanem egy halandó alak, aki elhitte, hogy a cél szentesíti az eszközt. Az alkotás befogadója utálja, miközben elismeri a tetteit, mert bármennyire is elítélendő karakter, mégis valami nagyon emberi van benne.
A jó nemezis mindig az erkölcsi megmentő torz tükörképe. Batmanhez Joker tartozik, Luke Skywalkerhez Darth Vader, Neohoz Smith ügynök. Ezek a párosok nemcsak küzdenek, hanem kiegészítik egymást. A konfliktus így nem egyszerű jó kontra rossz, hanem értékrendek és döntések ütközése. Ezek sokszor épp azért hatnak elemi erővel, mert mindkét fél valamilyen új narratívát, információt ad a nézőknek a cselekmény során, amelyben felismerjük a saját gyengeségeinket, félelmeinket és haragunkat.
Steven J. Lockjaw az idén debütált Egyik csata a másik utánban, a modern thrillerek egyik jellegzetes alakja, a kortárs ellenlábas új formáját képviseli. Nincs szuperereje vagy magasztos célja, csupán hatalomvágya és beteges kontrollmániája. Ő nem univerzumokat akar leigázni, hanem a hozzá közel állókat irányítani, és végül a saját, egyéjszakás kapcsolatból született lányát is képes lenne megölni. Épp ez a nyers brutalitás húzza őt közelebb a valósághoz, sokkal közelebb, mint bármelyik szuperképességekkel rendelkező gonoszt. Az ilyen figurák amiatt maradnak igazán fenyegetők, mert nemcsak a történetben, hanem a fejünkben is tovább működnek, és ott válnak igazán veszélyessé.
Az antagonisták szempontjából a maradandóság és a bizonyítási vágy súlya legtöbbször egy tragikus véghez vagy egy morális összeomláshoz vezet. A legjobb filmes szörnyetegek közvetetten mind azt kérdezik a nézőtől, hogy hol a határ a rend és a kegyetlenség között. Mi az ára a békének és a nyugodt életnek? Valójában ki dönthet erről és hogyan lehet meghozni egy ilyen döntést? Az olyan könyörtelen figurák, mint Anton Chigurh, Sauron, Hans Landa vagy éppen a magyar vonatkozás kedvéért a Macskafogóból Fritz Teufel amiatt maradnak velünk, mert mindannyiukban ott van valami, ami rólunk szól – az önigazolás, a hatalomvágy, a hétköznapi versengés és az a fajta gyarlóság, amely bizonyos helyzetekben mindannyiunkat meghatároz.
A főgonoszok szinte minden esetben a hősök ellentétei, de lényegében ugyanannak az éremnek a másik oldalát jelentik. Ők adják a történet lelkiismeretét, a világ torz tükrét és az emberi természet sötét, de valódi kifejeződését. Azért maradnak velünk, mert emlékeztetnek arra, hogy a protagonista és a antagonista közti határ sosem kőbe vésett, és bárki átlépheti, ha már úgy érzi, nem maradt számára más megoldás. Talán épp ettől válnak felejthetetlenné, ugyanis nem valami távoli, elrugaszkodott gonoszságot mutatnak, hanem rávilágítanak arra, hogy mennyire törékeny a rend, amelyben bízunk.
Szabó Máté