Mozgóképek fájdalomról és valóságról

Az átlagnéző azt mondaná, hogy a filmek célja szórakoztatni, tanítani és elgondolkodtatni. Vannak azonban alkotások, amelyek inkább szétmarcangolnak és lelkileg lerombolnak. Amikor véget érnek, a befogadó csak csendben ül, miközben a stáblista lepereg a szeme előtt. Ezek többnyire felnőtteknek szánt, megrázó és erőszakos produkciók, amelyek hosszú időre velünk maradnak. A történetek a veszteség, a bűntudat és a valóság legsötétebb oldalait mutatják meg, amelyek után csak valamilyen megmagyarázhatatlan távoli fájó érzés marad. Ezekről az alkotásokról csak úgy lehet érdemben beszélni, hogy spoileresen elemezzük őket.

Nyugaton a helyzet változatlan (Im Westen nichts Neues, 2022)

A Netflixen debütáló 2022-es adaptáció nem csak újraértelmezi Erich Maria Remarque klasszikusát, hanem húsba vágóan mutatja be, hogy mit jelentett a világháború egy fiatal német katona szemszögéből, és ehhez egy komplett csatateret építenek meg. Edward Berger rendezése nem fukarkodik a naturalista brutalitással – ez a cselekmény nem háborús kaland, hanem egy nyomasztó lejtmenet az embertelenségbe. A befejezés – amely egyfajta szimbolikus rítusként viszi végbe a főhős (Felix Kammerer) feleslegessé vált halálát – olyan mértékű fásultságot és szomorúságot hagy maga után, hogy fizikailag is nehézzé válik a kanapéról vagy a székről való felállás. Ez az a játékfilm, aminek három-négy snittje örök életre beleég a néző agyába, elég csak a tankok csatájára vagy a lángszórós jelenetre gondolnia annak, aki látta az alkotást.

Amerikai História X (American History X, 1998)

Tony Kaye alkotásában Edward Norton nemcsak pályafutásának egyik legbrutálisabb alakítását nyújtja Derek Vinyard szerepében, hanem a mű azt az üzenetet is közvetíti, hogy a gyűlölet öröklődik. A film mesterien játszik az időkezeléssel, váltogat a múlt és a jelen között, miközben lassan bontja le a rasszizmus mögötti embertelenséget. A mű mélyebb értelmezését nézve a neonácik gondolkodása, és a faji gyűlölet, ami a múlt sérelmeiből táplálkozik, szép lassan felemészti az embert. Elég csak az ikonikus utcai jelenetre gondolni, amikor Derek széttapossa az autóját ellopni szándékozó egyik afroamerikai fejét. A "Tedd a fejed a padkára" mondat azóta is gyakori szállóige maradt a különböző internetes közegekben. A végkifejlet – egy a főszereplőhöz közel álló személy halála – kegyetlen, rideg, és épp attól szívszorító, hogy egy lehetséges jobb jövőt tapos el az értelmetlen erőszak.

Dögkeselyű (1982)

András Ferenc produkciója egy valóságszagú, rendszerváltás előtti thriller, ami első ránézésre lehetne akár egy szocialista gengsztersztori is, de valójában annál jóval több. Egy taxisofőr, Simon József (Cserhalmi György) a sztori elején elveszít 10 ezer forintot, később rájön, hogy két idős nő ellopta a pénzét. Ami ezután jön, az nem hősies bosszúhadjárat, hanem egy fokozatos, sorsszerű önfeladás. Szinte a szemünk előtt láthatjuk megőrülni a főhőst az 1980-as évekbeli Budapesten. Simon vergődése a korabeli főváros szürke mocskát mutatja be, pitiáner bűnözőkkel, nemtörődöm rendőrökkel és rohanó, közönyös figurákkal. A sztori egy morális lejtmenet, ami a szocialista rendszert nem politikai alapon kritizálja, hanem a kisember nyomorán keresztül mutatja meg, hogy mit jelent lassan belepusztulni a kiszolgáltatottságba. A Dögkeselyű egy ikonikus magyar filmtörténeti alkotás, amely különösen sokkoló és mind a mai napig látványos befejezéssel bír. Annak ellenére, hogy 2023-ban felújították különböző mozis vetítésekre, elszomorító, hogy egy ilyen kiemelkedő mű alig érhető el online, így a történetet csak a korabeli minőségben nézhetjük meg.

A régi város (Manchester by the Sea, 2016)

Kenneth Lonergan filmje nem nagyszabású, nem háborús és nem véres. A történet Lee Chandler (Casey Affleck) szenvedését mutatja be, aki nem képes megbocsátani magának a gyereke és a felesége halála miatt. A cselekmény egy pillanatra sem engedi, hogy a hollywoodi klisék enyhítsenek a gyászán. A fia elvesztése, a bűntudat és a mindennapi pokol szép lassan megöli a főszereplő lelkét, így a néző láthatja, hogy egy 30-as éveiben járó, életerős férfi sohasem tud túllépni a múlt hibáin. Az idő telik, a gyász elmúlik, de az önmagával szemben érzett gyűlölet örökre megmarad. A főszereplőt valójában a saját gondolkodása őrli fel szép lassan, és az már a sztori iróniája, hogy ebből a helyzetből pont egy olyan fiatal fiú mozdítja ki – egy családi haláleset hatására –, akinek a személyiségét egész életében el akarta kerülni.

Bebukottak (1985)

Kevés olyan dokumentumfilm van, ami ennyire nyersen és intim módon enged betekintést a börtönök legsötétebb zugaiba. A Bebukottak Monory Mész András sokkoló produkciója. A sztori fiatalkorú bűnözők vallomásait mutatja meg egy olyan világban, amit a legtöbben sosem látnak, vagy nem is akarnak megnézni, mert a filmben megjelenő körülmények és a fiatalok egymás ellen elkövetett kíméletlen cselekedetei mindenkit bedarálnának. Nincs zene, nincs művi díszlet és a kamera nem fordul el a legerőszakosabb jeleneteknél sem. Csak arcokat, kamerába tekintő szemeket és történeteket látunk, amik beleégnek a néző agyába.

A legmegrázóbb az, hogy a narratívában szereplő gyerekek – 14-18 éves srácok – már rég nem ártatlanok, van közöttük apagyilkos, erőszakos bűnöző és szexuális erőszaktevő is. Miközben a kamaszok mesélnek családról, agresszivitásról, gyilkosságról, valójában egy megrepedt vidéki társadalom monológjai hangzanak el. Minden fiatal elbeszélése mögött ott rejlik a totális kilátástalanság, valamint a szeretet és a figyelem hiánya. A Bebukottak nem az a mű, amit szívesen újranézünk. Az alkotás mind a mai napig a magyar filmtörténelem egyik legjelentősebb dokumentumfilmje. Ráadásul 2014-ben megszületett a folytatása, Káin gyermekei címmel, amely a Bebukottak három főszereplőjének életét követi tovább egy rövid ideig, és mondjuk úgy, hogy a folytatás sem hoz megnyugvást, inkább csak újabb rétegeit tárja fel a fiatalkori tragédiáknak.

Benjamin Button különös élete (The Curious Case of Benjamin Button, 2008)

Bár látszólag fantasy, David Fincher alkotása egy grandiózus tragédia, melyet az idő torzító prizmáján át élhetünk meg. Brad Pitt és Cate Blanchett szívszaggató történetében nem csak az elmúlás fáj, hanem az is, hogy a szerelemnek nincs esélye, ha az idő kegyetlen tréfát űz belőlünk. Az ikonikus és népszerű színészóriás alakítja Benjamin Buttont, azt a férfit, aki öregen születik, és visszafelé öregszik – ez az alaphelyzet pedig már önmagában is metaforává válik. A cselekmény kimondhatatlanul letaglózó. Ez a film annyiban tér el a többitől, hogy nem hirtelen, tragikus lezárással akar sokkolni, sőt, a két főszereplő boldog életet él. Éppen ezért itt nem a halál a tragédia, hanem az, hogy minden pillanat csak egyszer létezik és elillan, mielőtt megérthetnénk, hogy mi is történt valójában.

Bár az említett alkotások különböző műfajokban és korszakokban születtek, egy közös nevezőjük van, mind a veszteség arcait mutatják be. Legyen szó háborúról, rasszizmusról, az élet rövidségéről vagy egyszerű emberi hibákról – ezek az sztorik nem akarnak jó érzést hagyni maguk után. Inkább azt üvöltik az arcunkba, hogy nézz szembe a valósággal, ez is az élet része. Pokoli történetek, sokkoló képi világgal és sokszor érzelmileg felkavaró lezárással. Valójában a legkeményebb horrorfilmek is klisés, bagatell élményeknek tűnhetnek a drámai és megrendítő művek mellett.

Az írásban szereplő alkotásokat nem mindenki kedveli, és mindig szükséges hozzájuk egy olyan hangulat is, amellyel a befogadó átéli a történeteket. Ezen művek nagy költségvetéssel, erős színészi játékkal és – a Bebukottakat leszámítva – átgondolt forgatókönyvvel készültek. Nyomasztó és gusztustalan mozikat kis pénzből is lehet csinálni, de az egészen más liga. Ezek a művek akkor működnek igazán, ha egyedül vagy egy szobában, ahol megállíthatod a képet, ha túl sok az, amit látsz. A történetek pedig az emberi élet valamely részének megrázó lenyomatai, amit legtöbbször nagyon nehéz befogadni nézőként.

Szabó Máté