Mozgóképek fájdalomról és valóságról II. rész

A megrázó filmekről szóló cikksorozat második részében ismét olyan alkotásokat gyűjtöttünk össze, melyek után csak némán bámuljuk a sötét képernyőt a szobában, mert ezek a történetek kifacsarják az emberi lelket. Nemcsak tragikusak, de túlmutatnak önmagukon és nyomot hagynak a nagyérdeműben. Szó lesz többek között A Pankrátorról, a Schindler listájáról, a Kontrollról és még sok másról, ami nem enged el egykönnyen. A cikk enyhén spoileresen elemzi a műveket, ezért csak akkor görgess lejjebb, ha nem félsz attól, hogy egy-egy fordulat lelepleződik.

A pankrátor (The Wrestler, 2008)

Darren Aronofsky filmje egy kiöregedett, szebb napokat látott pankrátor sorsát mutatja be, aki a dicsőség árnyékában él, miközben testileg-lelkileg darabokra hullik. Randy "Ram" Robinson (Mickey Rourke) már nem fiatal, egészsége romokban, kapcsolatai elhaltak, és az egyetlen dolog, ami életben tartja, az a szorító, valamint a lányával Stephanievel (Evan Rachel Wood) való alapvető emberi kötődése. Rourke karrierjének egyik legerősebb és legszívszorítóbb alakítása. A sztori fájdalmasan valóságos képet mutat az öregedésről, az elhasználódásról és arról, hogy néha egy híresség csak a közönség ovációjára képes még létezni. A lezárás nem ad megnyugvást vagy valamiféle kibékülést a főszereplő és a lánya között, csak egy utolsó ugrást – szó szerint és átvitt értelemben is – az ismeretlenbe vagy éppen a halálba.

Mielőtt meghaltam (Dallas Buyers Club, 2013)

Ez a film nemcsak egy AIDS-drámaként emelkedik ki a hasonló alkotások közül, hanem brutális kritikája annak, hogyan reagált az egészségügyi rendszer a járványra az 1980-as években. A főszereplőt, Ron Woodroofot (Matthew McConaughey) elutasítják, megalázzák majd magára hagyják. A heteroszexuális, maszkulin és rodeós életstílusból érkező férfi egy kábítószerfüggő prostituálttal való szeretkezés következtében HIV fertőzött lesz. Ezután úgy tesz, mint a legtöbb beteg személy. Kezdetben tagad, dühöng, de aztán elkezd harcolni nemcsak a saját sorsáért, hanem másokért is.

A produkció megrázóan mutatja be, hogyan válik egy emberből vezér, akinek már nincs vesztenivalója és végigvezet egy olyan folyamaton is, amely a halál tényének elfogadásáról szól. McConaughey annyira lefogyott a szerep kedvéért, hogy már pusztán a megjelenése is ijedtséget okoz a nézőnek, de a valódi gyötrelem a társadalom elutasításában és az idő kegyetlenségében rejlik. Nem véletlen, hogy ezt a filmet nehéz könnyek és harag nélkül végignézni – hiszen kendőzetlenül mutatja be az amerikai egészségügyi rendszer kapzsiságát, korrupcióját és embertelenségét.

A bálna (The Whale, 2022)

Darren Aronofsky ért a nyomasztó alkotásokhoz és A bálna megalkotásával nem először forgatott olyan filmet, amely egy karakter testi és lelki összeomlásáról szól. Az alkotás ezen tematizálásnak a legfájdalmasabb verziója. Brendan Fraser monumentális alakítása egy önpusztító, tüdőgyulladásban szenvedő és haldokló homoszexuális tanárt mutat be, aki bezárkózva él saját testének börtönében egy apartmanban. A férfi lassan, tudatosan hal meg, miközben megpróbálja újra felvenni a kapcsolatot elidegenedett lányával Ellievel (Sadie Sink). A mű szinte végig egyetlen térben játszódik, és ettől még fojtogatóbb. Az elbeszélés igazi tragédiája nem az, hogy a központi alak súlyosan elhízott és beteg, hanem az, hogy a múlt hibáit már nem lehet helyrehozni, és minden bocsánatkérés későn érkezik. Amikor már igazán nagy baj van, akkor elveszik annak jelentősége, hogy mi történt korábban. A befejezés, valami olyan, amit az ember nem könnyen enged el, de az is lehet, hogy nem minden nézőnek "jön át" a záró jelenetsor.

Szentjánosbogarak sírja (Hotaru no haka/Grave of the Fireflies, 1988)

Ez nem egy tipikus anime és nem is egy klasszikus háborús film. Ez egy szívszorítóan őszinte Ghibli-produkció és vallomás a túlélésről, a testvéri szeretetről, valamint az örökös kegyetlenségről. Isao Takahata rendezése a II. világháború utolsó hónapjaiban játszódik Japánban, és a történetben két testvér – a kamasz Seita és a gyermek Setsuko – próbál életben maradni egy bombázásoktól sújtott városban. Minden pillanat tragikus előérzettel átitatott, konkrétan végignézzük, ahogy egy gyermek éhen hal a háború utolsó hónapjaiban. Természetesen nem egy dollármilliókból készült szuperprodukció, ezért az összkép és a lezárás sem grandiózus, mégis a mai napig nagy presztízzsel bír. Mire a végére érünk, nagyon nehéz nem sírni. Olyan háborús elbeszélés, amit soha többé nem akar, de nem is tud elfelejteni a befogadó.

Kontroll (2003)

A Kontroll olyan időtálló magyar alkotás, amelyet már három-négy generáció megjegyezhetett egy életre és várhatóan a jövőben is sokan megnéznek majd. Bár első ránézésre egy metróellenőrök életét bemutató szürreális drámáról van szó, valójában egy súlyos társadalmi szatíra a sztori. Antal Nimród mozijában a metró a pokol bugyrait idézi, a szereplők pedig félresiklott figurák, akik próbálnak kapaszkodni a kellemesnek elképzelt valóságba.

A főhős Bulcsú (Csányi Sándor) korábban mérnök lehetett, de a cselekmény idejére már hajléktalanként él a metróállomásokon és vezeti a leglecsúszottabb jegyellenőr csapatot. A színésznek kétségtelenül Bulcsú az egyik legismertebb szerepe, amelyet mind a mai napig emleget interjúkban és a tévében. A fojtogató érzést kiváltó képi világ, a groteszk stílus és a sztori misztikus zárása nem hagyja nyugodni a nézőt. A valódi megpróbáltatás nem a sínek között történik, hanem a néző belső világában. Emlékszem, hogy tizenéves koromban nem értettem az események sorozatát. Felvetődik például a kérdés, hogy a csuklyás (Szabó Győző) létező karakter-e, vagy csupán egy szimbólum. Azt gondolom, hogy aki felnőttként látta a produkció végét, az tudja, hogy valójában mit jelent a lezárás, és hogy ki is valójában Bulcsú.

Schindler listája (Schindler's List, 1993)

Steven Spielberg nagyszabású mesterműve alapvetően egy holokausztról szóló film, de emellett pedig egy morális óda is. A cselekmény Oskar Schindler igaz történetét követi, aki a náci Németország uralma alatt fokozatosan felismeri morális felelősségét, és végül több mint ezer izraelita embert ment meg a biztos haláltól. A koncentrációs táborok, a deportálások és a mindennapi kegyetlenség közepette bontakozik ki egy ember lelki ébredése. A fekete-fehér képi világ, a dokumentarista stílus, a visszafogott, de letaglózó színészi játék kultikus státuszba emelték a művet. Minden részlet azt szolgálja, hogy a néző ne csak lássa, hanem át is élje a történelem egyik legsötétebb korszakát. Liam Neeson Oskar Schindlerként, Ralph Fiennes a kegyetlen Amon Goeth szerepében és Ben Kingsley Itzhak Sternként örökre beíródtak a filmtörténelembe. A kislány piros kabátban és a végső összeomlás Schindlertől nem hagyják el az befogadót. A cselekmény súlya szinte fizikai, és amit hátrahagy, az a szégyen, a fájdalom és valami egészen elementáris hála azért, hogy a mai európai lakosok – egy olyan korban, amikor folyamatosan kérdésessé válik a szabadság és a béke – nem élnek totális elnyomás alatt…egyelőre.

Szabó Máté