A temetés

Rege a gyötrelemről

I.

Szombat délután volt, január, a hó pedig megállás nélkül szállingózott. Alig egy hete múltak el az ünnepek. A festői Szentlukács utcái gyerekzsivajoktól zengtek. A fiatalság hócsatázott, szánkózott és persze hangosan sikoltozott jókedvében. Kellemes melegség fogta el az arra járó felnőtteket is, akik bár már rég kinőttek az ilyesfajta szórakozásból, annyira beszippantotta őket az önfeledtség hangulata, hogy legszívesebben ők is beszálltak volna a mókázásba. Persze tartaniuk kell magukat az alapvető társadalmi konvenciókhoz.

A kölykökről már messziről is sütött, hogy élvezik az iskolamentes napot. Már hogyne élvezték volna? Főleg úgy, hogy Elemér még a láthatáron sem volt. A kis Elemér és bandája – ahogyan elnevezték őket – állandóan csínytevésen törik a fejüket. Híresek arról, hogy mindent megúsznak, legyen szó egy aprócska csokilopásról, vagy a pékség kirablásáról. Így van. Még a helyi pékségbe is betörtek, ráadásul pont Mikulás-napon. Ernő, a helyi közeg persze rögtön nyakon csípte őket, mihelyt jelzett a riasztó. Tudniillik, Ernő mindig készen áll a bevetésre. Nyitott szemmel jár, és ha egyszer szagot fog, jaj annak, aki bűnt követett el. Elemér és a haverjai is a kezére kerültek, megbüntetni viszont nem volt szíve egyiket sem. Mindegyikük mélyszegénységben él. Az utca neveltjei. A közegnek köszönhetően nem kattantak csuklóikon a bilincsek, helyette inkább egy-egy csokoládémikulás ütötte a markukat. Ernő, ki kötelességtudata mellett falánkságáról is ismert, mindig tart magánál egy kis cukros nyalánkságot. Egy precíz embertől pedig szinte elvárás, hogy épp, az alkalomhoz illő finomság lapuljon zsebében. Példának okán, Valentin-napon a józan sofőröknek bonbont osztogatott, pedagógusnapon pedig Dianás cukrot és szotyit. Utóbbi esetében talán ő maga sem tudja, hogy mi az összefüggés. Persze a tanári pálya és a focidrukkerség nem zárja ki egymást, de azt miből gondolja, hogy egy decens, szabadidejében békésen otthon olvasgató, egyedülálló irodalomtanárnő elolvad a szotyitól?

Ernő kedvenc területe a Bethlen utca volt. Egész nap képes volt oda-vissza sétálgatni a keskeny homokúton, amit most vastag hóréteg lepett. Ahogy óvatosan sétálgatott, fél szemmel a gyereksereget kémlelte. Elemér is az utcákat rótta kezeit zsebre téve, nehogy kikezdje azokat a hideg. Szakadt, barna kabátot és egy bundabéléses, ám lyukas sapkát viselt, mindezt csupa feketében. A pufók Ernő, aki épp vele szemben ballagott, fel is figyelt a szokatlan látványra.

– Szervusz Elemér fiam! – köszönt rá a közeg. – Nem vagy tán beteg? – érdeklődött Ernő gunyorosan.

– Csókolom. Nem vagyok én! Miből tetszik gondolni? – kérdezett vissza Elemér értetlenkedve.

– Egy kukát sem borítottál fel az utcában. Hát a többi jómadár?

– Játszanak.

– És te? Nem akarsz játszani? Hallod-e te gyerek? Min töröd a fejed? Csak nem valami balhén? – kérte számon.

– Nincs most kedvem játszadozni – érkezett a szomorú hangvételű válasz.

– Nocsak! Ismerlek mióta megszülettél, de még nem láttalak soha ilyennek. Kérdezni is akartam, miért vagy feketében? Netán véletlen, vagy... – szánakozva végigbámult a fiún, majd folytatta – Csak nem gyászolsz? Édesapád? – érdeklődött ellágyulva, majd marasztalóan folytatta. – Pedig én mondtam neki ezerszer, hogy tegye le az üveget.

– Szó sincs róla. Nem is tudom, ha az apámmal történne valami, megviselne-e ennyire.

A rendőr feje elvörösödött, de nem a haragtól, hanem a szégyentől, amit a hallottak kiváltottak belőle. Egy pillanatra visszagondolt a saját gyerekkorára. Az apja akkor halt meg, amikor ő még csak hatéves volt, de úgy emlékszik arra a pillanatra, amikor a csendőrök bekopogtak hozzájuk, hogy közöljék az anyjával a rossz hírt, mintha pár perce történt volna. Úgy érzi, nem gyászolta meg kellőképpen az apját. Nevetgélt, játszadozott, talán fel sem fogta a történtek súlyát, ettől függetlenül bántja, hogy nem siratta meg.

– Ne mondj ilyet, te gyerek! A Jézuska hallja, amit mondasz, még karácsony után is – förmedt rá Elemérre.

– A Jézuska már évek óta megfeledkezik rólunk! Csak a gazdag házakba megy! – háborgott.

Ernő megveregette a fiú egyik vállát

– Ugyan! A gazdagokról egy rossz szavad nem lehet! Úgy tudom, jó barátságban vagy Telessy Álmossal.

– Álmos az egyetlen gazdag, aki nem néz le. Ezért is vagyok feketében.

Ernő szinte meg is könnyezte e megható vallomást.

A vagyonos bankár, Telessy Ágoston csütörtök este szenderült jobb létre. A foteljában ment el, békésen, csendesen. Minden ember ki lenne békülve ezzel a halálnemmel, ha egyszer eljön az a bizonyos pillanat. Ágostonnak talán túl hamar is kopogtatott az ajtaján a kaszás. Ötvenhét évesen még nem volt felkészülve rá. Nem írt végrendeletet, nem rendezte függőben levő dolgait és nem ment el a gyerekeivel sem szórakozni, pedig megígérte nekik, hogy egyszer elviszi őket tekézni. A Telessy-villa a domboldalon állt. Fényűző, háromemeletes épület, kávébarna színben, körülötte grandiózus fenyőkkel. Belül sem volt ám kutya! Pompás ülőgarnitúrák, kedves kis családi képek a falon, modern háztartási cikkek. Vagyonukkal a látszat ellenére, viszont nagyon is képesek voltak gazdálkodni. Soha nem volt például cselédjük. A háztartást a feleség, Mariann vezette. A gyerekekkel, Álmossal és Ányával is ő foglalkozott. Furcsának tűnhet az Ánya név, valójában azonban egész kézenfekvő. Ágoston félig orosz volt. Édesanyja, Olga Kovalevskaya Telessy. Az asszony is a fiával és a családjával élt. Elbeszélései szerint fiatalkorában odavoltak érte a férfiak. A Balaton partján sétálgatva utána fütyültek, a moziban pedig – kis túlzással – nem a filmet, hanem őt bámulták másfél órán keresztül az urak. Mariann ki nem állhatja az anyósát. Örökös károgása végigkísérte azt a tizenöt évet, amit a fia feleségeként élt le. Semmit nem fogadott kedves szóval a menyétől. A tea mindig túl savanyú volt, a kávé meg túl keserű. A gyerekeket sosem szerette. Az unokáknak még a gondolatától is irtózott. Miután megszülettek, ki is készült idegileg. Mást sem csinált, csak panaszkodott a gyereksírásra meg arra, hogy nem tud aludni. Mariann nem egyszer gondolkodott el azon, hogy elhagyja a jólétet a gyerekeivel, ha a férje nem szabadul meg a vénasszonytól. Szíve viszont mindig legyőzte az eszét. Túlságosan is szerette Ágostont. Nem tudta volna elhagyni. Nem volt hát mit tenni, mint tűrni.

A gyerekek az égő kandalló előtt ültek, pizsamában, egymáshoz bújva a nappaliban. Olga a karosszékében meredten nézett maga elé. A tűz hangosan ropogott. A harmóniát csupán a mikró csilingelése zavarta meg. Máskor erre a hangra a két lurkó már sietett is a konyhába, hogy belevessék magukat a habos forró csokoládé élvezeteibe, most azonban meg sem moccantak. Az sem zavartatta őket, hogy egy makacs légy szállt egyikük fejéről a másikéra. Talán a rovarnak is elege lehetett abból, hogy senki nem hessegeti el. Már hozzá lehetett szokva ahhoz, hogy pár másodpercnél tovább sehol nem vetheti meg a lábait. Most viszont túl csendes és nyugodt volt minden. Ez sarkallhatta arra a döntésre is, hogy egyenesen belerepüljön a kandallóba, a lángok közé. Szörnyű kínok közepette szállt ki belőle a lélek, keserves sírás és sivítás közepette, amit rajta kívül senki sem hallott a helyiségben. Pillanatok alatt elsorvadt.

Álmos és Ánya némán farkasszemet néztek a lobogó tűzzel. Néha ki-kicsordult néhány könnycsepp gesztenyebarna szemükből, melyek sebesen folytak végig puha arcukon, de még eközben sem rebbent meg még csak a szempillájuk sem. Mariann kezében egy kis műanyag tálcával és rajta két fehér bögrével sétált be a nappaliba, megtörve a nappali bénítóan nyomasztó összképét.

– Meghoztam a forró csokit! – jelentette be, érezhetően kényszeredett kedvességgel az anya.

Nem érkezett visszajelzés. Az asszony letette a tálcát a szögletes üvegasztalra a csemeték mögé, majd készült helyet foglalni az asztal mellett álló bőrfotelba.

– Oda ne ülj! Az a fiam helye. – morgott rá egykedvűen, Olga.

Mariann félúton, mikor már épp helyet foglalt volna, felpattant, és anélkül, hogy rápillantott volna anyósára, visszasuhant a konyhába. Még csak véletlenül sem pillantott rá anyósára. Épp elég volt neki a hangja is. Pedig nyugodtan ránézhetett volna. Teljesen érzelemmentes volt az arckifejezése.

A csokoládé illata átjárta a szobát. Olga érzékeny erre az aromára, nem épp pozitív értelemben. Soha nem volt édesszájú. Korábban már rég üvöltött volna, hogy vigyék el a közeléből. Most nem tette. Pár napja múlt el vízkereszt, de a sarokban még állt a feldíszített karácsonyfa. A szaloncukros papírok édesség nélkül csüngtek le róla. Már karácsony másnapján kifosztották mindegyikből az édességet.

– Miklóssal mennyit jártunk a táncterembe! Jól járta a palotást. Persze én mindig csárdásozni akartam. Azt jobban szerettem. Könnyebb volt megtanulni – ontotta magából kérés nélkül a gondolatait Olga, majd melankolikusan folytatta. – Mindig botlábam volt. De ő csodálatosan mozgott! Ezért szerettem bele. Féltékeny is voltam, mikor a Rozi meg az Ica kinézték maguknak.

Mariann visszatért a nappaliba.

– Beesteledett ­– jelentette ki egész halkan, egyértelműen saját magának állapítva meg a tényt.

A gondos anya látva, hogy a bögrék érintetlenek, kivitte a tálcát.

– Volt nekem egy szeretőm, nem is egy, hanem kettő. Hajj-jajj-jajj. Szeme szegfű, szája nád, füle, mint a tulipánt. Hujj-jujj-jujj – énekelgetett Olga rémisztően hamisan.

Az öregasszony éktelen ricsaját a kis Ánya törte meg, akire a vernyogás olyan élénkítő hatással volt, mint Csipkerózsikára a herceg csókja.

– Látni akarom apát! – szólt határozottan a kislány az éppen akkor, a zsivajra betoppanó anyjára nézve, hosszú idő után levéve szemét a lángtengerről.

Hangjából sütött a kétségbeesés és a fájdalom. Reggel sírva ébredt. Hosszú órákon át itatta az egereket, és úgy tűnt, még Mariann anyai vigasztalása sem tudta elzárni a könnycsapját. Mire végre sikerült, odakuporodott bátyja mellé, és csak hallgatott, egészen idáig. Mariann nem tudta, mit feleljen, ezért inkább hallgatott. Türtőztetnie kellett magát, hogy ne kezdjen sírni. Ahogy nézte a bömbölni készülő lányát, egyre inkább fojtogatta őt is a zokogás. Tudta, hogy nem törhet meg. Ha mégis leesik a lábáról, akkor nemcsak alóla, hanem a családja alól is kicsúszik a már így is sűrűn repedezett talaj.

II.

Pár óra elteltével csengettek. A munkába temetkező friss özvegy éppen mosogatott. Gyorsan megtörölgette vizes kezeit egy ronggyal, majd, mint egy élő halott, elindult, hogy megnézze, ki jött.

– Á! Már megint cseng a fülem! – üvöltözött a vénasszony. – Mariann! Mariann! Hívd ki az orvost! Nem hallok semmit! Megsüketültem!

A nő ügyet sem vetett rá. Szó nélkül haladt át a nappalin, majd mikor az ajtóhoz ért, és már épp készülte lenyomni a kilincset, hirtelen megmerevedett. Mintha egy belülről jövő, feszítő érzés megbénította volna a végtagjait. Nem volt ereje lenyomni a vastag tölgyfaajtó nehéz rézkilincsét. Leverten állt a hatalmas monstrum előtt, amit nemes egyszerűséggel csak bejáratnak hívnak. Korábban olyan aprónak tűnt abban az óriási házban. A mennyezet szinte a mennyet karcolta, olyan magasan tátongott a feje felett. Mariann ezt eddig észre sem vette. Most, miközben hátraszegett nyakkal néz felfelé, és töpreng az ajtónyitáson, most tűnik csak fel számára, hogy mekkora palotában is lakik. Mintha halandó és gyarló nőként valahogy felkeveredett volna az Olümposzra. A görög isteneknek bizonyára pont megfelelő méretű lenne az épület. Sőt, lehet, hogy Zeusznak még így is görnyedten kellene közlekednie a szobák közt. Sok hasonló gondolatfoszlány cikázott át Mariann fején, csak, hogy addig se gondoljon arra, hogy valaki csengetett.

Állt az ajtó előtt mozdulatlanul, és szüntelenül azon morfondírozott, hogy kinyissa-e. "Semmi kedvem nincs részvéteket hallgatni. Épp eleget fogadtam már az elmúlt napokban. De mi van, ha rokon? Azt csak be kell engedni" – fejtegette magában az okfejtését. Lassan benyúlt pulóverje zsebébe, majd egy nehéz, rozsdás vaskulcsot húzott elő belőle. Nézegette. Egyidős a házzal, csaknem százéves. Telessy Ármin, a néhai apósa a családi mondák szerint mindig kérkedett vele. "Olyan nehéz érzésem van az ágyékom körül. Megyek, kiürítem" – kezdte mindig az öreg, majd miután kicsit sem diszkréten, a mosdó ajtaját is nyitva hagyva örömködött a piszoár felett, hogy sikerült könnyíteni magán, bedobta a kulcsot a piszoárba. "Á! Megvan! Ez nyomta a hólyagomat! Köszönöm, istenem! Ezért ma eggyel több miatyánkot mormogok el lefekvés előtt" – kiáltozott a mosdóból a nappaliba Ármin, amit rendszerint mindig hangos nevetés kísért a vendégek részéről.

A kulcsot a pókerpartikon is mindig feltette tétnek. Biztosra vette, hogy nem veszti el, hiszen verhetetlen kártyás volt. Persze, nem is adta volna át a villáját még akkor sem, ha vesztett volna.

A csengő még mindig szólt, egyre kisebb szünetekkel.

– A fülem! A fülem! – nyivákolt Olga egyre hangosabban a nappaliban.

Mariann szinte erőt kapott, hallva anyósa szenvedését. Mosoly ült ki az arcára, és mintha a görög istenek minden erejüket átruházták volna rá, bedugta kulcsot a zárba, majd erősen, egy határozott mozdulattal elfordította. Nagy nyikorgás kíséretében nyílt meg az ajtó. Egy talpig feketében díszelgő, cilinderes úriember állt mögötte, lehajtott fejjel. Talán nem mert felnézni, de az is lehet, hogy egyszerűen csak a részvétét akarta ezzel kinyilvánítani. Az asszony egy darabig komoran kémlelte, majd pár pillanat múlva halkan elnevette magát. E vihogás olyan nesztelen volt, hogy még hallókészülékkel sem lehetett volna hallani belőle hangfoszlányokat sem. Az úr mélabús mosollyal fogadta a jelzést. E fura, hangtalan csevej eredményeképp, Mariann egy hirtelen ötlettől vezérelve a férfi nyakába borult.

– János. János – susogta a fülébe.

– Itt vagyok, bogaram – mondta a vendég hasonló hangmagasságban, miközben szorosan magához ölelte.

Az idillt Olga szakította félbe.

– Ki az? Jött valaki? Tudod ám, hogy nem szeretem a vendégeket! Ha nem Miklós az, zavard el! – ordította.

Az ölelkezés abbamaradt. János egy határozott mozdulattal tolta el magától Mariannt, majd szigorú tekintettel bámulni kezdte.

– Még itt lakik? – kérte számon.

– Hol máshol? Nem dobhatom ki csak úgy! Főleg most nem, hogy gyászol.

– Gyászol? Viccelsz velem? Észen sincs! – vágta rá János pökhendi stílusban.

– Hallgass! – csitította Mariann. – Még meghallja!

– Ugyan! Süket, mint az ágyú.

– Akárhogy is, légy kedves vele! A szeme még jó. Látja rajtad, ha gúnyolódsz – nyilvánította ki határozottan a nő, majd valamivel engedékenyebben folytatta. – Nem tudom, hogy illik-e hívatlanul, már sötétedés után beállítani egy gyászoló családhoz, de gyere be!

János vidáman lépett be az előszobába. Meleg, sötét kabátját és cilinderét a fogasra akasztotta, majd követte Mariannt jobbra, a nappaliba.

– Becsuknád az ajtót? Nyitva maradt. Olyan szétszórt vagyok mostanában – fordult vissza a kéréssel a ház úrnője.

A vendég magában dudorászott. Egy finom kézmozdulattal meglökte a hatalmas ajtót, ami éktelen zörej kíséretében csapódott be. Az egész ház beleremegett, mintha egy földrengés rázta volna meg a Telessy-villát, és mit ad isten, az épület pont a rengésfészekben foglalna helyet.

– Jaj! Jaj! Dörög! Dörög! Jön a vihar! Mit vihar? Tornádó! Mariann, reteszeld be az ablakokat! Menjünk le a pincébe! Ott megvárhatjuk még véget ér! – üvöltözött félelmében torka szakadtából az anyós. – Szegény Miklóst elviszi a forgószél! Be kell hoznunk a házba!

Már készült felállni, amikor Mariann beszaladt hozzá.

– Ne, ne, ne! Nem kell! Nincs tornádó! Nyugodjon meg! Csak egy barát jött – kiáltotta Mariann hangosan, hogy megértse, amit mond.

– Miklós az? Megérkezett? – érdeklődött halkabban, csillogó szemekkel Olga. – Jöjjön be, mondd meg neki, hogy jöjjön be! – kérlelte menyét.

Az ajtócsapásra a gyerekek is felkapták a fejüket. Nem igazán törődtek azzal, hogy mi a hang forrása, egészen addig, míg a keltője meg nem jelent.

– Szép jó estét mindenkinek! – köszönt be János a nappaliba lépve.

Abban a pillanatban, mintha kicserélték volna a két gyereket. Megfeledkezve bánatukról, nyomban szaladtak hozzá, hogy üdvözöljék.

– János bácsi! – kiáltották egyszerre.

János kitárta karjait, majd gyengéden átölelte őket. Az öleléscsomag után pedig jöhettek a kötelező kérdések.

– Hoztál ajándékot? – kérdezte izgatottan Álmos.

– Nem, most nem hoztam, öcsi. De ne aggódj! Majd duplán bepótolom.

– De ugye játszol velünk? – érdeklődött a kis Ánya.

– Csak egy pillanatra ugrottam be. Talán majd máskor, jó?

– Jól van – érkezett a szomorú, de beletörődő válasz.

Az elszontyolodott fiatalság lehajtott fejjel visszaballagott a kandalló elé.

– Maga nem Miklós! Hol van Miklós? – érdeklődött Olga.

– Ő most nem tudott jönni, de üzeni, hogy hiányzik neki – válaszolt János gúnyosan.

– Meglátogatnám, de nem tudom, hol lakik. Még mindig a Szilfa utcában, fiatalember?

A férfi kész volt belemenni a játékba.

– Igen! A Szilfa utcában várja, hogy kegyed meglátogassa.

– Az nincs közel! Emlékszem, mikor még a szembe utcában, a Nyúlüreg utcában laktam. De sokat jártunk össze! Ismeri a Nyúlüreg utcát, ugye?

– Igen! Azért Nyúlüreg utca, mert annak idején sok volt arrafelé a nyúl, igaz?

– Á! – legyintett. – Nem volt ott sok nyúl, csak fácán! De mennyi! Kislány koromban édesanyámmal mindig elkaptunk egyet-egyet, megkopasztottuk, aztán megvacsorázott belőle az egész család. Szép is volt még az! Nem volt ám akkor még televízió meg okostelefon. Pfű!

Az asszony kinyilvánítva nemtetszését, köpött egy nagyot a piros szőnyegre. Jánosnak még épp időben sikerült félreugrania. Leginkább a cipőjét féltette. Fényes, fekete lakkcipő, amit közvetlenül a látogatás előtt fényezett ki. Mariann kétségbeesve, de mégis határozott erélyességgel szólt rá anyósára.

– Hát ez nem hiszem el! Nagyon kérem, ne köpködje össze a szőnyeget! Ezerszer megmondtam már, hogy ha köpni akar, menjen ki az udvarra!

– Csak nem undorodik a nagys'asszony az anyósától? Régen még ez egy szabad ország volt. Ott és akkor köpött az ember, ahol és amikor csak akart – tette szóvá sértettségét, miközben Mariann átsétált a konyhába. – Hol is tartottam, jó ember? – fordult Olga az értetlenkedve, tátott szájjal bámuló Jánoshoz.

– Azt hiszem, az okostelefonnál – vágta rá egész halkan, kissé mélabúsan a látogató.

János megfeledkezve érkezésének okáról, leheveredett a szőnyegre, ügyelve arra, hogy kikerülje a friss köpetet, majd átadva magát a teljes agybajnak, csendesen hallgatni kezdte az asszony károgását.

– Ja igen, az okostelefon! – jutott eszébe Olgának a panasza tárgya. – Na, nem volt akkor még ilyen sok kacat. Kint játszottunk a homokba', porba', sárba'! Nem volt banánt sem. Azt sem tudtuk, mi az! Emlékszem, mikor először láttam banántot, nem mertem megkóstolni, mer' azt hittem, savanyú.

– De most már ízlik kegyednek, nem igaz? – kérdezett vissza mosollyal arcán, mégis közben lefelé nézve, a szőnyeget vizslatva János.

– Nem!

– Nem-e?

– Nem, mer' még sosem kóstoltam.

János addig vakargatta a fejét eközben az embert próbáló párbeszéd közben, amíg ki nem vakart belőle egy ötletet.

– Egyszer, ha jobb idő lesz, elviszem piacolni, jó?

– Á! Nem megyek én innen sehova! Mariann szokott vásárolgatni. Nem nekem való már az – nyugtázta legyintve az asszony.

A beszélgetést Mariann zavarta meg, aki felmosóronggyal érkezett.

– Nem ültél bele, ugye? – kérdezte aggódva Jánostól az özvegy.

– Nem, ne aggódj!

– Miért nem ülsz a fotelba? – érdeklődött Mariann, miközben nekikezdett a rutinmunkának.

– Az a fiam helye! – vágott közbe az anyós.

Miután a meny befejezte az egy mozdulattal elvégezhető felmosást, feltápászkodott, és készült otthagyni a beszélgetőpartnereket. Előtte még Jánosra nézett és megcsóválta a fejét, jelezve, hogy ne tulajdonítson Olgának nagy jelentőséget. A férfi egy félmosollyal reagált.

– Nem tudom, tudod-e, de ezzel nem szedted ki a foltot a szőnyegből – állapította meg János.

– Majd kimosom! – reagált a megjegyzéstől feldúlva a friss özvegy. – Egyelőre elég, hogy nem látszik annyira – válaszolt, majd elvonult.

A férfi az asszony után nézett. Nem tudta levenni róla a szemét. Belevörösödött abba, ahogy figyelte, Mariann miként ringatja minden egyes lépésével az idomait. Úgy érezte, ha nem lehet nyomban az övé, fel fog robbanni a vágytól.

– Most megint nem tudom, hol tartottam – oszlatta el János édes képzelgését Olga.

– Megbocsájt pár percre, kisasszony? Beszélnem kell a menyével – hebegte a látogató nyájasan az anyósnak.

– Beszéljen! Nagyon helyes! Nézzen csak a körmére! Nem árt, ha valaki meghúzza nála a gyeplőt – morgolódott az idős asszony direkt fejhangon, és közben figyelte, hogy Mariann belép-e a nappaliba, hogy megregulázza.

János szó nélkül felpattant, majd átment a konyhába.

III.

– Vége az elmélyült filozofálásnak? – kérdezte Mariann, miközben répát szeletelt a pulton.

– Felfüggesztettem. Szerintem reggelig eltartott volna.

– Teljesen felszabadult a jelenlétedtől. Egész nap le volt törve.

– Hiába! Egy varázsló vagyok – jelentette ki önelégült vigyorral az arcán János, miközben, mint aki jól végezte dolgát, a pulton könyökölt.

– Egy szavát se hidd el! Nem is itt, hanem a Szovjetunióban nőtt fel. Ott találkozott az apósommal is. Átkozom a napot, mikor úgy döntött, hazahozza. Meglepődve figyeltem, hogy iszod a szavait.

– Ne hidd! – nyilvánította ki nevetve a férfi. – Már elfelejtetted, hogy arra kértél, legyek vele kedves?

– Túl jó színész vagy!

– Még szép, hisz ez a szakmám. Amint látom, te is a szakmádat űzöd éppen.

Mariann megfordult, Jánoshoz szegezte a kést, majd szemrehányóan ránézett.

– Nem szép ezzel viccelődni. Tudom, hogy dolgozhatnék akármelyik elit étteremben, de...

– De te a könnyebb utat választottad – vágott a szavába, a felé meredt kést pedig szépen eltolta az arcától. – Nem főzöl rosszul. Egy jól fizető állással egyedül is elérhetted volna ezt a szintet – mutatott végig az óriási konyhán, utalva a luxuskörülményekre. – Aláírom, könnyebb volt beházasodni a város leggazdagabb családjába, bár azt megsúgom, én sem kerestem keveset.

Szavaiért pofon járt. Akkorát csattant, hogy még a konyhaablak üvege is beleremegett. Mariann sosem volt könnyű természet, mindig gyorsan felkapta a vizet, azt pedig sosem szerette, ha a szemére olvassák, hogy jó férjet fogott ki magának.

– Azt a szót nem hallottad még, hogy szerelem? – vonta kérdőre ingerülten Mariann a szemtelen vendéget.

– Szerelem? – rebegte János nagyokat pislogva, próbálva magához térni az ütés okozta gárgyultságból. – Az a vágy, amit egész életedben csak irántam éreztél?

Mariann megenyhült. Zavarában visszafordult a pult felé, és gyorsan folytatta a répaszeletelést. János közel lépett hozzá, átkarolta a derekát, majd elcsent a pultról egy répakarikát. A nő azonnal rácsapott kezére. A férfi ekkor maga felé fordította Mariannt, majd megcsókolta. Testük, lelkük egybeforrott arra a pár másodpercre. Mariann esze súgta, hogy azonnal el kell löknie magától, és nem szabad engednie a csábításnak, de nem tudott ellenkezni. A teste nem hagyta neki.

Hirtelen belécsapott egy gondolat. Mi van akkor, ha valaki érdeklődik a hollétük felől? Egy pillanat múlva a balsejtelem be is igazolódott.

– Mariann! Mariann! Hova rejtetted azt a jóképű fiatalembert? – szakította félbe Olga a meghitt pillanatot.

A szerelmesek rögvest eleresztették egymást.

– Egy pillanat, frájlájn! Csak egy röpke pillanat! – szólt át a nappaliba János. – Még visszajövök, kedvesem! – mormogta csendesen Mariannak, majd egy apró csókot nyomott a szájára

– Várj! Miért jöttél? Gondolom nem a részvétnyilvánítás az ok – szólt az indulófélben levő János után a szerelmes asszony.

– Én...

– Hol van, milord? Miért várat? – kiáltott az anyós, félbeszakítva a színész épphogy elkezdett vallomását.

Hegedűs Ádám Alex