The Walking Dead: Dead City 2. évad – Kritika
Visszatérés helyett üres visszhang Manhattan utcáin
A The Walking Dead: Dead City második nekifutása újabb kísérlet arra, hogy életet leheljenek egy már régóta szenvedő univerzumba, de a végeredmény inkább egy kiüresedett visszhang, mint valódi újjászületés. Az alapkonfliktus – Maggie (Lauren Cohan) és Negan (Jeffrey Dean Morgan) viszonya – már önmagában is egy agyonhasznált toposz, amit ezúttal sem sikerült friss szemlélettel újraértelmezni. Ráadásul a két kulcsfigura sosem találkozik igazán, így elvesznek a szembenállás dinamikai lehetőségei.
Habár nem hiszem, hogy ha valaki TWD-néző, akkor ne ismerné Negan karakterét. Azonban fontos, hogy a két főszereplő egymás iránt érzett gyűlölete nem alaptalan. Az antihős egy baseballütővel, nevetve verte szét Maggie férje, Glenn fejét. Ezután a gyászoló nő legalább fél tucatnyi módon próbálta megölni ellenfelét, akivel mélységesen gyűlölik egymást. Az évek során hiába történt bármilyen változás kettejük viszonyában, a harag sosem múlt el igazán, és a Dead City első évadában ráadásul kénytelenek voltak együttműködni – leginkább a készítők döntése miatt.
A sorozat a cselekményt Manhattan szívébe helyezi, de ezzel nem tud többet elérni, mint hogy egy szürke zombicsatát kapunk az apokaliptikus Nagy Alma forgatagában. A történetvezetés különösen gyenge lábakon áll. Az egész szériát sablonos, csapongó és gyenge részek jellemzik, amin az érződik, hogy a két főszereplőnek, akik elvileg utálják egymást, valamilyen formában harcolnia kellene, de erre nincs is valódi elképzelés. A fő összecsapás forrása, hogy a zombik metánforrásként szolgálnak a városban, ami majdhogynem korlátlan energiát és üzemanyagot is jelent a szembenálló feleknek, de ez szinte teljesen elveszti a jelentőségét a nyolc epizód alatt.
Ahelyett, hogy az egész alkotás Negan és Maggie viszonyát ellentmondásokkal telve ábrázolná, inkább biztonsági játékot játszik. A nyolc rész olyan érzést kelt, mintha a készítők lemásolták volna az első évadot. Ráadásul a fő sorozatot ismerve, nem hiszem, hogy kiszámíthatatlan vége lesz a következő – elvileg befejező – etapnak.
Jeffrey Dean Morgan mint Negan továbbra is hozza a jól ismert, karizmatikus antihőst, de egyre világosabb, hogy a mozgástere elfogyott. Az egykori "baseballütős" félelmet keltő vezérből egy rutinszerű figura maradt, aki már nem is próbál igazán újat mondani a világról, csak megtörten üldögél, miután szétcsapott néhány névtelen karaktert. Sokatmondó, hogy a sorozat elején kinyír a maga "badass" módján két embert, majd a hátralévő negyven percben arról kesereg a cellájában ülve, hogy nem akart senkit sem bántani. Lauren Cohan Maggie-je megmaradt a gyászoló, megtört, de kemény nő archetípusának. Cohan jól játszik, különösen azokban a jelenetekben, amelyekben a gyerekével szerepel együtt. A párja, Glenn emléke újra és újra előkerül, mintha az írók képtelenek lennének más irányt találni neki.
A mellékszereplők – Croat, Dáma és Bruegel – szinte minden epizódban előkerülnek, de semmitmondóak maradnak. Egyedül Croat, azaz hivatalos nevén Mile Jurkovic (Zeljko Ivanek) hoz új színt a sztoriba, de ő is inkább csak Negan mellett segédkezik, és arról beszél, hogy korábban miként gyilkolták meg az embereket a Menedékhelyen. Azzal pedig nem árulok el nagy titkot, hogy a legfőbb vezető, Dáma, az évad végére kiszáll a sorozatból, holott elvileg ő lenne Manhattan igazi királynője. Emellett a kisebb alakok – a parki túlélők, a lázadó vezetők, Perlie és Lucia – csak elterelik a figyelmet anélkül, hogy bármelyikük motivációja valóban világossá válna. Olyan érzése támad a nézőnek, mintha a sorozat inkább a mennyiségre, nem a minőségre hajtana.
Az alkotás legnagyobb bűne, hogy nincs elég bátorsága vagy költségvetése igazán kilépni a komfortzónájából. Nem mer meglepni és nem mer fájdalmas döntéseket hozni. A hatodik részben a Central Parkban felbukkanó CGI-medve különösen komikus és siralmas. Nem segít a helyzeten az sem, hogy szinte minden epizód sötétben játszódik, vagy legalábbis árnyékba burkolódzó díszletek között. Értem én, hogy a fekete és a szürke tónusok jóval költséghatékonyabbak, mint világos terekben forgatni, de a végeredmény egy monoton látványvilág, ami egy idő után nemhogy nem fenyeget, hanem kifejezetten unalmassá válik. A Dáma szobája például egy hetvenes évekbeli nappalira emlékeztet, ahol lekapcsolva felejtették a villanyt, de a lerombolt, ködbe burkolt felhőkarcolókat is nehéz hitelesnek látni.
A The Walking Dead: Dead City második etapja középszerűségbe süllyed. Ahelyett, hogy új fejezetet nyitna az ikonikus univerzumban, inkább csak haloványan visszhangozza a múlt ezerszer hallott sérelmeit. A karakterek viszik előre a show-t, de a történet lomhává és túlzsúfolttá válik, senki sem hagy mély nyomot. Az univerzum követőinek és a rajongóknak érdemes lehet végignézni szabadidejükben, mert egy-egy ponton hozzáad a két főszereplő történetéhez, de alkalmi nézőként az évad nagy része semmitmondó.
Szabó Máté