Ötperces szépirodalom

A konyha. Pici, poros helyiség, benne szegényes bútorzat.

A faluban nem beszéltek róla. Mindenki tudta, hogy álmodták. Ugyanazt, egyszerre.

Hangos kopogások zaja töri meg a Thököly utca csendjét. A ritmikusan váltakozó hanghatások sorozata szabálytalan zihálással keveredik az éjszaka nyugalmában. A sötétségbe kaméleonként olvad bele egy lopakodó asszony, akár egy kém, miközben a fekete ballonkabátja alja lelóg a betonjárdára, végigsöpörve az utca porát. Natália asszony mindig is adott...

Reggel hat húszkor csörög az álom,
buszra rohan félálomban a lábom.
A szomszéd élvezkedik, a plafon zeng,
a lift megint a földszinten teng-leng.

Hajnalban háló hajlékban.

Eper, narancs, tutti frutti,

Lívia, a 21 éves budapesti egyetemista az Erzsébet téri szökőkútnál ült, kezében egy könyvvel, miközben a város esti nyüzsgése körülvette. A nyári levegőben utcazenészek dallamai keveredtek az emberek nevetésével és a külföldi turisták hangzavarával. Ekkor egy árnyék vetült rá. Amikor felnézett, egy mosolygós, barna szemű fiatal állt előtte.

Budapest, Magyarország
2060. szeptember 23.

A káposzta és a bejgli zuhanóbalettje

Mindig nyitott szemmel kell járni a világban. Sokszor hallottam már ezt eddigi életem során, de nem könnyű betartani. Álmosan, hazafelé tartva vonattal, a harmadik átszállás után már azt sem venném különösebben szemügyre, ha vonatrablók özönlenék el a kocsit.